A fogaim sajogtak. Tovább már nem halogathattam a dolgot. Nagy nehezen legyűrtem a fogorvostól való félelmemet és elhatároztam, hogy megcsináltatom őket. Igen ám, de miből? Másodéves egyetemista voltam és épp hogy fenn tudtam tartani magam részmunkaidős állásaimból. Talán a legrosszabb fogaim kikezelésére még futja a pénzemből.
Fellapoztam a telefonkönyvet és felhívtam az első gyalog megközelíthető fogorvost. Az asszisztensnő azt mondta, azonnal mehetek. Néhány perc múlva már a fogorvosi székben ültem és a fogorvos gondterhelten vizsgálgatta a számban lévő romhalmazt.
- Hm, a maga fogai bizony elég rossz állapotban vannak, de ne aggódjon, rendbe hozom valamennyit.
- Nem, azt nem tudom kifizetni- mondtam és már szálltam is ki a székből.
- Maga az egyetem diákja, ugye? – kérdezte.
- Igen…
- Nos, akkor néhány év múlva diploma lesz a kezében, és azután munkába fog állni.
- Ez a tervem.
- Nos, majd akkor kifizeti. Addig csak koncentráljon a tanulmányaira, a fogait pedig bízza rám.
Rámeredtem. Komolyan gondolta, amit mondott. Nyugodtan felvette a műszereit és nekiállt betömni a lyukakat.
Ettől a naptól kezdve hetente jártam hozzá, amíg az összes fogamat rendbe nem hozta. Miután megszereztem a diplomámat, állást vállaltam és rendeztem a számlámat.
Az ezt követő években csodatevő erdei manónak hívtam őt. Ezek olyan idegenek, akik váratlanul kerülnek elő a semmiből -az erdőből-, amikor szükség van rájuk. Adnak pénzt kölcsön vagy örökbe, nyersanyagot vagy felszerelést, ha az kell, megtanítanak dolgokra, esetleg veszélyektől mentenek meg, vagy megakadályozzák, hogy nagy hibákat kövessek el.
Kedves fogorvosom, bárhol is vagy, áldjon meg az Isten, és még egyszer köszönök mindent!