Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.
Áradt belőle a szó, Miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy Írjanak levelet neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.
Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, Reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.
Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még élnek a szülei leginkább.
Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.
Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én Figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, Amikor a nő meglátta az almafát.
Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember Vallat:
- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.