Sokféle angyal van, de mindenek közül talán a leginkább várt és szeretett a karácsonyi angyal. Bármilyen nyomorúság és elkeseredettség is volt a földön, bármilyen vész dúlta fel a békét és a jólétet, a karácsonyi angyal azért eljött és ajándékot hozott. Ezt így tudták az angyalok, és így tudták az emberek is. Mindeki végezte a dolgát. Az angyal advent tájékén körbejárt a földön és felkészült a szentestei adakozásra. Az emberek pedig hozzáfogtak a kinti és benti nagytakarításhoz.

De most, amikor a történetet mesélem, valami másként történt, mint eddig. A karácsonyi angyal ült a Hold sarlóján, nézte a földet és töprenkedett. Homloka között két függőleges ránc jelent meg, ami nagyon ritkán fordul elő az angyaloknál. A Hold nem állhatta tovább ezt a láblógató töprenkedést, megszólalt: – Karácsonyi angyal, régebb advent közeledtével csak úgy röpködtél a boldogságtól, az egész égi világ a te jókedvedtől zengett, most lám, itt ücsörögsz, s olyan aggódó képet vágsz, mint aki követ evett s nem bírja megemészteni. – Szerinted megtehetem azt, hogy az idén nem megyek le az emberekhez? fordult hirtelen a Hold felé kérdésével az angyal. Ez majd felfordult ijedtében, csak azért nem tette, mert akkor kilötyögtette volna öbléből a finom csillagharmatot, amit nagy nehezen sikerült begyűjtenie, márpedig a csillagharmat a világ legfinomabb itala.

– Ezt nem teheted, hebegte, – a karácsonyi ajándékozás a te dolgod, ha ez kimarad, száz évre való munkája gyűl össze a vigasztalás angyalainak, amig azt a sok csalódott, elkeseredett kisgyermeket megvigasztalják.

– Ez igaz, felelte rosszkedvűen az angyal, – nem tehetem meg a többiekkel szemben.

– De az idén miért nem akarsz menni? kíváncsiskodott a Hold.

– Azért, mert az emberek megszokták, hogy én mindig jövök, és már nincs az emberek szívében hála. Azt hiszik, hogy ez nekik kijár, azt hiszik, hogy ez eddig is így volt, ezután is mindig így lesz. Már nem a csodában hisznek, hanem a szokásban. Régebb a gyerekek hittek bennem, most már csak a nagyon apraja hisz. A szülőkkel már egyáltalán nincs, amit kezdeni. Előre megvásárolják az ajándékokat, hogy, ha mégse mennék, hát ne maradjanak szégyenben, ne keseregjen a gyermek. Sokszor egyáltalán nincs türelmük kivárni a karácsonyi angyal csodáját. Gyorsan odapakolják a fa alá hingháng ajándékaikat, szép, díszes csomagokban, az enyémeket pedig, az igaziakat, a mosolyokat, a törődést, a szelídséget, a gyöngédséget, már észre sem veszik.

– Ettől olyan fakó, tépett a szárnyad? kérdezte megrendülten a Hold.

– Ettől. Minél kevesebben hisznek a csodában, annál gyengébb és kedvetlenebb leszek. – Nézd csak, mutatott hirtelen az angyal a Föld fele, ahonnan, mint megannyi kismadár, apró betűk szálltak az ég fele, – máris elkezdték írni a gyerekek a leveleiket hozzám. Látod azokat a szürkésbarnásakat?

– Látom, felelte a Hold, s jól kimeresztette az egyik szemét, a másikkal ugyanis most épp a másik irányba nézett.

– Azokat azok a gyerekek írják, akik egyáltalán nem hisznek a csodákban. Valamikor hittek, de aztán a sok játékkal a szüleik kiverték a fejükből. Most már csak követelőzni tudnak és a leveleik úgy néznek ki, mint valami bevásárlólisták.

Ekkor a Hold izgatottan felkiáltott: – Odanézz! A karácsonyi angyal is fölkapta a fejét. Szokatlan fényességgel kacskaringózott felfele egy betűsor. Odanyúlt, elkapta a végét és hangosan felolvasta: Kérlek szépen, idén is gyere el. Nem tudom, lehet-e ilyet kérni tőled, de azért megpróbálom, kérlek, hozz az embereknek annak a hitéből, hogy vannak még csodák. Az angyal és a Hold meglepetten néztek egymásra.

– Ki írta? kérdezte a Hold.

– Nem írta alá, bárki írhatta.

– És tudod teljesíteni ezt a kívánságot? Faggatózott tovább a Hold, s egy pici aggodalom bújkált a hangjában.

– Nem tudom, mosolygott a karácsonyi angyal, de megpróbálom. Azt mondják, amig egyetlen ember is van a földön, aki hisz a csodákban, addig a csodák meg tudnak történni. És akkor ezt a kérést is tudnom kell teljesíteni.

De az utolsó szavaknak már csak a visszhangját tudta kihámozni a Hold, a karácsonyi angyal hirtelen hatalmasra nőtt, ragyogóan fehéres-ezüstös, erős szárnyain elrepült a Föld fele.

Szárnyának tollpihéi között csak úgy sziporkázott a megannyi csoda.

(Gergely Edó meséje)