Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy birodalom és annak hű és igazságos királya. Szerette népét, és népe szerette őt; éjt nappallá téve azon fáradozott, hogy alattvalói jók és boldogok legyenek, az ország virágozzék, a szépség és az igazság uralkodjon. Akár íróasztala mellett, akár a birodalomban utazva és az emberek életével ismerkedve, akár a csatatéren, akár külföldi látogatásai során tett bármit – és nem keveset - , mindig azok az emberek voltak számára a legfontosabbak, akiket irányítása alá rendelt az ég. „Király így még nem szeretett birodalmat!” – mondogatták sokan.

    Volt ennek a királynak egy fia. Derék, szép szál legény volt, fiatal és vakmerő. Őt bizony nem érdekelték sem az íróasztal melletti felelősségteljes döntések, sem az utazások a birodalomban, melyek annak jobbítását szolgálták, még kevésbé a súlyos döntések előtti álmatlan éjszakák. Ő a vadászatokat szerette, a fényes estélyeket; íjászatban és kardvívásban nem akadt párja az egész birodalomban, s ő volt a lovagi tornák örök bajnoka.

     Egy nap az öreg király magához hívatta fiát, és így szólt hozzá:

  - Fiam, megöregedtem, bizony közel már az idő, mikor egészségem nem engedi majd, hogy úgy szolgáljam a népet, ahogy helyénvaló. S te vagy az egyetlen gyermekem.

  - Igyekszem méltó utódod lenni, atyám! – válaszolt a fiú.

  - Nem igyekszel, fiam. Éppen erről akartam beszélni veled. Semmit sem tettél a népért eddig a percig.

  A fiúnak tátva maradt a szája a rémülettől.

  - Hát nem tartasz méltó utódodnak? Valaki mást szánsz a trónra? Én vagyok a legvitézebb katona az egész országban! Ugyan ki lenne méltóbb hadvezér, ha egyszer ránk tör az ellenség?

  - És hogyan kormányoznád a népet békeidőben? Mert ehhez semmi haszna sem kardnak sem íjnak.

  A fiú nem tudott szólni a csalódottságtól.

  - Szeretnék megbizonyosodni – folytatta a király. -, hogy jó és igazságos, bölcs és szerény uralkodó leszel. Egy kérésem van hozzád. Van messze-messze, a birodalom túlsó végében egy hatalmas vár. Kívülről rézfal veszi körül. Egyetlen ajtó van rajta, melynek zárjába csak egyetlen rézkulcs illeszkedik. Ha azon valaki bejut, egy ezüstfal állja majd útját, de olyan színezüst, hogy az ember szeme belekáprázik. Az ezüstfalon is egyetlen ajtó van, s egyetlen ezüstkulcs az egész birodalomban, amely nyitja. Az ezüstfalon túl aranyfal van, aranyajtóval, mely úgy szikrázik a napfényben, mintha maga volna a nap. Egyetlen aranykulcs van a birodalomban, amely annak zárjába illeszkedik. Az aranyfal mögött pedig ott várakozik méltó tulajdonosára egy hatalmas rubinkő: akkora, mint egy ember feje, s áttetsző, mint a hajnali harmat. Ezt a rubinkövet hozd el nekem! Látni szeretném, méltó vagy-e a trónra.

  - Úgy lesz, apám, meglátod, elhozom a követ, ha addig élek is. – mondta a fiú eltökélten. – De hol találom meg a kulcsokat? Hogyan szerezzem meg őket?

  - A rézkulcsot egy messzi-messzi faluban egy ősz öregasszony őrzi, a házát megismered majd, három hatalmas tölgy van az udvarában. Az ezüstkulcsot egy még öregebb apóka vigyázza, aki a következő faluban lakik, s az ő udvarában három hatalmas hársfa ad hűs árnyékot. Az aranykulcsot egy még vénebb anyóka őrzi az azt követő faluban, az ő háza udvarát három hatalmas fenyő díszíti. Ha úgy látják jónak, odaadják majd neked a kulcsokat.

     A fiú elbúcsúzott apjától, el az egész udvartól, és elindult a messzi-messzi vár felé, hogy apjának elhozza a drágakövet.

  „Még hogy rubinkő!” – morgott bosszúsan. – „Mintha nem volna mázsaszám drágakő az udvarban: rubin, gyémánt, smaragd, zafír! Miért kell neki még az a rubinkő is?”

    Hosszú-hosszú volt az út, magányos, egyhangú. Gyönyörű paripája vitte engedelmesen, s a királyfi meglepődött, hogy nem múlik el nap, hogy ne látna szegény embereket, akik az út mentén kénytelenek aludni.

  „Szerencse, hogy nekem nem ez a sorsom!” – állapította meg. – „Én a legjobb fogadókban alhatom, s a legjobb ételeket ehetem.”

    Ez bizony így is volt. A királyfinak bőven volt aranya, s minden fogadós a legszebb szobát, a legfejedelmibb vacsorát adta neki.

    Teltek-múltak a napok, s nagy sokára elérkezett abba a faluba, melynek ősz, öreg anyókája a rézkulcs birtokosa volt. A falu határában a szántóföldön öreg néne dolgozott, kévébe kötötte szorgalmasan az aranyló búzaszálakat. Mikor a királyfit meglátta, odakiáltott:

  - Áldjon meg az Isten, fiam! Segíts nekem a kévéket csűrömbe hordani, egyetlen lovam tegnap a lábát törte, s nincs, akit megkérhetek.

  - Ugyan, öreganyó! – válaszolta türelmetlenül a királyfi. – Csak nem fogom bekoszolni szép ruhámat, törni finom kezemet.

    Azzal továbblovagolt, keresve a három tölgyfát. Meg is találta hamarosan a kertet, melynek udvarán három tölgyfa állott, leszállt hát lováról, és bezörgetett az ajtón. Nem válaszolt senki. Bezörgetett még egyszer, de választ most sem kapott. Leült hát a tornácra, s várakozott. Hamarosan meg is érkezett a ház lakója, s meglepetten kiáltott fel:

  - Nocsak-nocsak, király úrfi! Tán azt is jól tudom, mi járatban van?

Megijedt a királyfi, hogyne ijedt volna meg, mikor meglátta, hogy az az öreganyó áll előtte, aki segítséget kért tőle a falu szélén. Az anyóka a kévéket a csűrbe rakta, öreg dereka, háta fájt a cipekedéstől, bicegve ment vissza a királyfihoz.

  - A rézkulcsért jött az úrfi! De nem ám segíteni a szegény embereken!

  - Bocsáss meg, anyóka! – könyörgött a királyfi. – Nagy szükségem van a rézkulcsra.

  - No, hát megbocsátani éppen meg tudok. Mert a harag elmúlik hamar, mint az éjszaka. De már ingyen csak nem adom a kulcsot egy keményszívű vándornak. Odaadom száz aranyért!

  - Száz aranyért? – rettent meg a királyfi. – Hiszen alig marad valamennyi, ha száz aranyat most eltékozlok.

  - Ahogy tetszik! – vont vállat az anyóka, s ment volna dolgára.

A királyfi útját állta.

  - Hát rendben van. – mondta. – Itt a száz arany a rézkulcsért. Mi egyéb választásom lehet?

Az anyóka elvette a száz aranyat, odaadta a rézkulcsot a királyfinak, s az ifjú folytatta útját a következő faluba.

     Egy nap, s egy éjszaka telt el, mire a második faluba ért. Ott mindjárt keresni kezdte a három hársfát. Nem kellett nagyon keresnie, igen délceg fák voltak ezek, idő csak erősítette, nem törte meg őket. Szép, nagy kert volt ám! Hátrébb gyümölcsfák, ameddig a szem ellát a kis ház mögött. Odébb szőlőtövek, veteményes. A királyfi leszállt lováról, s a hársok között belépett a kertbe. Mindjárt meg is szólította valaki:

  - Úrfi, úrfi, segíts nekem! Érik az alma százszám, le kellene szedni, de egyedül vagyok a munkára, elkelne egy kis segítség.

    A királyfi körülnézett, és az egyik almafán megpillantotta az ősz öregapót, akiről apja beszélt neki.

  - Segítek én, öregapám! – szólt a királyfi. – Ha cserébe megkapom tőled az ezüstkulcsot, amely az ezüstajtót nyitja, hogy elvihessem atyámnak a rubinkövet, és majdan én uralkodjak a birodalom felett.

  - Ej-ej! – vakarta a fejét az öregapó. – Az ezüstkulcs bizony értékes holmi, méltó embernek akartam átnyújtani, amikor itt az ideje. De nincs más segítségem, az alma pedig lehullna, hát kezet rá, ha segítesz, odaadom az ezüstkulcsot.

    A királyfi levette hát díszes palástját, s felmászott az egyik almafára, ott zsákba gyűjtögette a termést, majd leereszkedett, s ment a következő fára, majd az azt követőre, s ez így ment óraszám, eközben az apóka az alsó ágakról szedegetett, amelyeket a földről is elért. De keserves munka volt az! A királyfi kezén felhasadt a bőr, ruháját ágak tépték, mint gúnyos kezek, izzadt, és fájt minden tagja. Nem tudni hány almafa volt a kertben, a királyfi számára végtelennek tetszett; a soroknak sem eleje, sem vége nem volt. Estére mégiscsak végeztek, s az apóka odaadta az ezüstkulcsot a királyfinak, aki a fáradtságtól és a fájdalmaktól alig tudott lóra ülni. Csak azt várta, hogy pihenhessen végre, szerencséjére közel volt a következő fogadó. Másnap azután elindult a harmadik falu felé. Útja egy rengeteg nagy erdőn vezetett keresztül, hatalmas fák susogtak, kis virágok nyíltak alattuk. A királyfi egyszer csak egy vénséges vén anyókát pillantott meg az egyik fa tövében. Az anyóka hátán nagy köteg rőzsével üldögélt, kis kendőjével a homlokát törölgette, nehéz volt a teher, sok az évek száma. A királyfi arra gondolt, talán ő lesz az aranykulcs őrzője, mert bizony, még az apókánál is öregebb volt. Odalovagolt hát hozzá, s köszöntötte. A néne felnézett, visszaköszönt, találgatta, ki lehet ez a délceg ember lóháton, majd megkérdezte:

  - Segítene-e, úrfi, ha megkérem, nehéz a rőzse, s nagyon öreg vagyok már!

  - Segíteni épp segíthetek! – válaszolt a királyfi. – De honnan fogom tudni, melyik a te kerted, ahova hordanom kell? – kérdezte ravaszul.

  - Ó, könnyű az én kertemet megismerni! Három hatalmas fenyő van az udvaromon, akkorák, hogy belefájdul az ember nyaka, ha felnéz a tetejükig.

    A királyfi rögvest felpakolta a rőzséket a lova hátára, s elindult a falu felé. Az anyóka még akart némi tüzelőt gyűjteni, hátra maradt hát, s a királyfi ott ücsörgött a kerítés mellett, a három hatalmas fenyő árnyékában, mire hazaért.

  - Köszönöm, jóember! – hálálkodott a néne. – Mivel viszonozhatnám a szolgálatodat?

  - Megmondom én, anyóka! – válaszolta a királyfi. – Nálad van az aranykulcs, amely az aranyajtót nyitja, amely mögött a rubinkő van, s ezt a rubinkövet kell atyámnak elvinnem.

  - No lám! – komorodott el az asszony. – Bizony segítő kezet sem nyújtottál volna, ha nem tudtad volna, hogy nálam az aranykulcs. – mondta csalódottan.

  - De segítettem, anyóka. Kérlek hát, add nekem a kulcsot, atyám kívánsága, hogy elvigyem neki a drágakövet.

  - Atyád öröme a nép öröme is, mert jobb királyt még nem hordott a hátán a föld. Csakhogy az aranykulcsért drágán meg kell fizetnie annak, aki nem méltó hozzá.

  - Nincs pénzem, anyóka. Alig pár aranyam van, de odaadom, ha kéred.

  - Nem kell nekem az aranyad. Szolgálj nálam egy esztendőt. Egyedül vagyok, kellene a segítség a házban is, kertben is, szőlőben is, földemen is.

     Mit tehetett egyebet a királyfi, elszegődött az anyókához egy évre. Az volt ám a keserves esztendő! A királyfi nem értett semmiféle munkához, az anyóka nem győzte tanítani, segíteni, az első néhány hónapban bizony nem sok hasznát vette. Mindent apróra el kellett magyarázni: a kerti munkát, az állatok körüli vesződséget, szántást, vetést, házi tennivalókat. Korai volt az ébresztő minden nap, késői a pihenő, mert a növények és állatok is törődést kívántak, nem lehetett halogatni, sem elhagyni semmilyen munkát. A királyfinak minden tagja sajgott esténként, s reggel alig bírt lábra állni. Sokat morgott magában, panaszkodott a tehénkének, a tyúkoknak, az ásónak és a földnek is, visszasírta a palotabeli gondtalan időket, mesélt nekik fényes vígasságokról, lovagi tornákról, s számolta, hány nap még az esztendő. A hónapok – ha nehezen is – teltek egymás után, s az anyóka egy idő után észrevette, mennyire ügyes, tanulékony és szorgos lett a fiú. Az utolsó hónapokban már felé sem kellett néznie, a kert gyönyörű volt, az istálló tiszta, a ház ragyogó, a termés bőséges. Az év leteltével az anyóka új ruhát, s kabátot varrt a királyfinak, mert igen megkedvelte, s mert az ifjú díszes ruhái már csak rongyok voltak.

    Az utolsó napon elváltak, békességgel búcsút intettek egymásnak, s a királyfi továbbindult lován - immár három kulccsal a kezében -, hogy kinyissa a három ajtót, s megszerezze apjának a rubinkövet.

    Lassan elmaradtak a falvak, el a szántóföldek, erdőkön és mezőkön át vitt az út, mígnem egy nagy pusztaság közepén a királyfi megpillantotta a rézvárat: magas falai komoran álltak, nem volt azon bejárás sehol, csak azon az egy ajtón, azzal az egy kulccsal, mely immár az ifjú kezében volt.

    A királyfi elővette a rézkulcsot, és beleillesztette a zárba. Nagyot csikordult a zár, ahogy a kulcsot elfordította, de kinyílt az ajtó engedelmesen, s az ifjú belépett a rézvárba. Egy ezüstfal állta útját, de olyan színezüst, hogy a királyfi szeme belekáprázott. Elővette az ezüstkulcsot, s kinyitotta az ezüstajtót is, az egyetlen bejáratot az ezüstvárba. Az ezüstfalon túl az aranyfal volt, mely úgy szikrázott a napfényben, mintha maga volna a nap. A királyfi elővette az aranykulcsot, és kinyitotta az aranyajtót is.

    Belépett az aranyajtón, s körülnézett. Úgy volt, ahogy apja mondta, ott várakozott egy hatalmas rubinkő: akkora, mint egy ember feje, s áttetsző, mint a hajnali harmat. Nem volt abban az aranyvárban semmi más, nem lakta senki, hosszú-hosszú ideje nem lépték át a küszöbét, ott állt a hatalmas rubin a porlepte vár egyetlen lakójaként. A királyfi felvette a rubinkövet, elgyönyörködött annak hatalmasságán és méltóságán, majd zsákba tette, s elindult vissza apjához.

    Ahogy ment, mendegélt, lassan elmaradtak a lakatlan, vad vidékek, s nagy sokára egy falu szélére ért. Épp aratás ideje volt, s egy legény kaszált verejtékezve a végtelen búzamezőn. Rengeteg soknak tetszett a munka, apja segíteni akart, de igen-igen öreg volt már, nehezen mozgott a kezében a kasza, fia mondta is, hogy boldogul maga, de az öreg sajnálta őt egyedül hagyni a munkában.

    A királyfi nézte őket, s arra gondolt, bizony keserves az életük, visszaemlékezett rá, milyen volt, mikor ő kaszálta egyedül a végtelen búzatáblákat az anyóka szolgálatában. Leszállt lováról, elvette a kaszát az öregembertől, s maga segített a fiúnak. Ügyesen dolgoztak mind a ketten, a legény erejét megkétszerezte, hogy segítséget kapott, s estére végeztek a munkával. Bezzeg, hogy hálálkodott az öregapó és a fia! Viszonozták volna a szívességet, de nemigen tudták mivel, vacsorájukat és szállásukat tudták csak megosztani a vándorral, egyebük nem lévén. Kevés élelmükből, ami volt, a királyfi lovának is adtak, s nem győzték dicsérni szépségéért. A királyfi nem is várt semmit viszonzásul, örült, hogy segíthetett, és másnap korán elindult, hogy folytassa útját. Immár gyalog, mert szép paripáját otthagyta a szegény embereknek, látván hogy jó sora lesz, s hogy nekik nagyobb szükségük van rá.

     Ment, mendegélt fáradhatatlanul. Az egyik falun áthaladván gyereksírásra figyelt fel. Egy ötéves forma kislány könnyei potyogtak keservesen. Bátyjai felmásztak az egyik almafára, hogy leszedjék a termést, ő azonban lent maradt, „Kicsi vagy még, leesel!” - mondták neki, pedig oly igen szedte volta ő is az édes gyümölcsöt.

    A királyfi nem mehetett el szó nélkül, gondolkodott, hogyan segíthetne, végül odament, hátára vette a kislányt, s felmászott vele az első almafára. Azon nyomban nevetésre változott annak keserves sírása, a legszebb almákat szedhette kis kezével, legalább annyit, mint bátyjai. A fiúk is nevettek, versenyeztek, ki szed többet, szebbet, s amint az egyik fával végeztek, ment a királyfi a következőre, hátán boldog kis terhével. A kicsi csilingelő kacagása elhallatszott messzire, de nevetett a királyfi is, a fiúk is, sőt, akik ott voltak, azt mondják, nevettek még maguk az almák is. De szintúgy boldogok voltak este a szülők, mikor meglátták, mennyi sok édes alma gyűlt össze, milyen szorgalommal dolgoztak a gyerekek.

    Estére már a királyfi rég az útját járta, emlékként őrizve a szép délutánt. Ment, mendegélt falvakon, mezőkön haladt keresztül, míg egyszer csak egy rengeteg nagy erdőbe ért. Nehezen lépdelt, botorkált az ágak között, míg végre egy utat talált, s azon haladt tovább. Egyszer csak egy öreg anyókát pillantott meg, aki az út szélén pihent. Az anyóka hátán nagy köteg rőzsével üldögélt, kis kendőjével a homlokát törölgette, nehéz volt a teher, sok az évek száma. A királyfi odament hozzá, s köszöntötte illendően.

  - Adjon Isten jó napot!

  - Adjon Isten neked is, fiam.

  - Hadd segítsek, öreganyám, látom, nehéz a teher.

  - Nehéz, fiam, nagyon nehéz! – válaszolta az anyóka, s megkönnyebbüléssel vette le hátáról a nagy köteg rőzsét.

    A királyfi vállára vette az ágakat, s elindultak a következő falu felé, ahol az anyóka lakott. Hosszú volt az út, nemigen szóltak egymáshoz, csöndesek voltak, mint maga az erdő, halk járásúak, mint az óvatos vadak. Egyszer csak az ifjú az öregasszony felé fordult, s amit látott, azt nem tudta elfeledni többé: örömtől sugárzott az anyóka arca, hálától és szeretettől, mintha nemcsak ezt az egy köteg rőzsét vette volna le hátáról a királyfi, hanem ezzel együtt sok elmúlt és eljövendő évek terheit is. Az ágak nehezek voltak, érdesek és élesek. Felszaggatták az ifjú ruháját és felsebezték a bőrét. És a királyfi boldog volt.

    Mikor megérkeztek, az anyóka buzgó hálálkodásba fogott, ami étele, itala volt, mind a királyfinak adta, s ágyat vetett neki éjszakára. A királyfi először nem akarta elfogadni, végül mégis maradt, s így másnap teljes erővel tudta folytatni az útját.

    Akkorra már nem volt aranya sem, lova sem, egyebe sem, pedig estére igen csípős lett az idő. Mit volt mit tenni, elhatározta, hogy szállást kér éjszakára a következő faluban. Bezörgetett az első házba.

  - Adjon Isten jó estét! – köszönt, mikor ajtót nyitottak neki. – Lenne-e szállás, s kevés vacsora egy nincstelen vándornak?

  - Takarodj innen, rongyos koldus, amíg szépen mondom! – mordult rá a gazda, s elkergette a háztól.

    Így járt a következő ajtónál, majd az azt követőnél is, míg végül egy kicsi, szegényes, de takaros házikóhoz ért, s hát mit tehetett egyebet, ide is bezörgetett:

- Adjon Isten jó estét! – köszönt, mikor ajtót nyitottak neki. – Lenne-e szállás, s kevés vacsora egy nincstelen vándornak?

  - Lenne, hogy ne lenne, kerülj beljebb! – szólt a házigazda, s mivel éppen vacsoráztak, őt is odaültették az asztal mellé, s került mindenből az ő tányérjára is. Szállást is kapott, amúgy szegényesen, de tiszta ágyban hajthatta álomra a fejét. Mielőtt elaludt, hálát adott a vacsoráért, s az ágyért, melyben alhatott. Másnap korán felébredt, a háziak még aludtak, de ő amilyen hamar lehetett, folytatni akarta az útját. Hálás volt jótevőinek, igen hálás, nem akart viszonzás nélkül elmenni, de nem volt semmi egyebe, csak rongyos ruhája, s a rubinkő a tarisznyájában. Kiment hát az udvarra, fogta a baltát, s lehasított vele egy darabot a rubinkőből. Azután visszament a házba, a kis darabot az asztalon hagyta, a nagyot visszatette a batyuba, s továbbindult.

    Ment, mendegélt, erdőket, mezőket, szántást hátrahagyva, de bizony a második faluban csak leszállt megint a sötét éjszaka, s a királyfi ismét szállást kezdett keresni. Bezörgetett hát egy ház ajtaján:

  - Adjon Isten jó estét! – köszönt, mikor ajtót nyitottak neki. – Lenne-e szállás, s kevés vacsora egy nincstelen vándornak?

    De bizony kegyetlenül elutasították, szívtelenül kitaszították a királyfit, s nemcsak innen, hanem a következő háztól is, majd az azt követőtől, senki nem adott szállást, de még egy falatot sem az ifjúnak. Mit tehetett hát egyebet, folytatta az útját, míg vitte a lába. Bizony az nem vitte már sokáig! Még messze volt a reggel, mikor lerogyott az út mellé, beburkolózott hosszú kabátjába, amennyire tudott, s mielőtt elaludt, hálát adott a puha moháért, melyre fejét hajthatta. Nem alhatott sokat, mert hideg volt az éjjel, csillagos, teliholdas hideg, s csakhamar felébredt, üres gyomra nagyot kordult, és elhatározta, hogy továbbindul. Alig ment pár lépést, mikor egy koldust látott az út szélén feküdni. Amennyire lehetett, összehúzta magát a jóember, de bizony irgalmatlanul fázhatott, mert nem volt még kabátja sem. A királyfi elővette a rubinkövet, egy útszéli kővel lehasított belőle egy darabot, azt kabátja zsebébe tette, majd a kabátot ráborította a koldusra, s továbbment, batyujában a megmaradt darab rubinnal.

    Ment, mendegélt, cipője, ruhája rongyos volt már, de még vitte a lába, vitte engedelmesen hazafelé. Megint csak két falunyit tudott haladni, s ismét beesteledett. Igen hideg volt, s kabátja nem lévén a királyfi nem fekhetett le még az út szélére sem, hát ismét szállást kellett keresnie.

  - Adjon Isten jó estét! – köszönt, mikor ajtót nyitottak neki. – Lenne-e szállás, s kevés vacsora egy nincstelen vándornak?

    De bizony most is elkergették. El a második, a harmadik, s a sokadik háztól is. Végül az utolsó ház ajtaján is bezörgetett.

  - Adjon Isten jó estét! – köszönt, mikor ajtót nyitottak neki. – Lenne-e szállás, s kevés vacsora egy nincstelen vándornak?

  - Ha szállás kell, aludj a disznókkal! – mordult rá a gazda. – A házamba ugyan be nem engedem a jött-ment koldusnépeket!

    A királyfi hátrament hát a disznóólba, s befeküdt a disznók mellé. Kint már igen-igen nagy volt a hideg, de itt bent a disznók melegítették egymást, s hát nem voltak az új jövevény ellen, megtűrték őt is békességgel, és a királyfi mielőtt elaludt, hálát adott, hogy melegben hajthatja álomra a fejét.

    Mikor reggel felébredt, fogta a baltát, lehasított egy darabot a rubinkőből, s otthagyta a ház küszöbén, azután folytatta az útját.

    Ment, mendegélt, rongyaiban fázva, de belülről melegséggel, hogy nemsokára hazaér. Hej, de nagy boldogság volt megpillantani a palotát! Mennyi erőt adott a hazatérés öröme! Lábai már maguktól vitték a szeretett otthon felé. Mikor a palota kapujához ért, az őrök furcsán méregették, hogy kiféle, miféle. Egy sem ismerte meg, de nem is állták útját, mert a király meghallgatott minden panaszt és kérést, amikor annak ideje volt, lehetett az, ki eléállt, szegény vagy gazdag. Csak a király, aki gyakran kinézett az ablakon, mert mindig-mindig a fiát várta minden tevékenysége közepette, csak ő látta meg oly nagy távolságból is, amely az íróasztalától a kapuhoz vitte tekintetét, hogy az az ágrólszakadt legény az ő fia.

    Kihullott a kezéből minden a jó királynak, s szaladt, rohant a fia elé.

  - A fiam! – kiáltozta kifulladva. – A fiam hazatért!

    Apa s fia öröme leírhatatlan volt, mikor egymás karjában végre megpihenhettek. A király nem tudott szólni, csak szorította magához a királyfit, s folytak, egyre folytak a könnyei. A fiú igen nagy szeretettel ölelte apját, egy darabig neki sem jött szó a nyelvére, végül hosszú percek múlva így szólt:

  - Atyám! Nem vagyok sem méltó, sem pedig alkalmas arra, hogy uralkodó legyek. Elküldtél a rubinkőért a messzi aranyvárba, a drágakőért, amely emberfej nagyságú, s íme, csak egy darabot tudtam elhozni belőle.

    Azzal elővette tarisznyájából a megmaradt rubinkövet, s átnyújtotta apjának. Attól kezdve a királyfi nem rendeztetett bálokat, sem lovagi tornákat, csöndes lett és elgondolkozó, bizony még régi szép ruháiban is alig lehetett ráismerni.

    Teltek, múltak a hetek, s a király elhatározta, hogy – mint annyiszor – felnyergelteti paripáját, s elindul birodalmába megszemlélni, hogy él a nép, mint gazdálkodik, mint örül, vagy mint kesereg.

    Ahogy az első faluba ért, mindjárt le is szállt lováról, hogy körülnézzen. Nem volt gazdag a falu, nem volt szegény sem, s a király emlékezett rá, hogy fösvény, keményszívű emberek lakják, hogy aki itt szegény, az valóban szegény, s magára hagyott. Leginkább az iskolára volt kíváncsi, vajon olyan szegényes-e még, mint mikor legutóbb itt járt, vagy még annál is szegényebb lett azóta. Legnagyobb meglepetésére azonban az iskola takaros, szép épület lett, gondos kezek a kertet is rendbe tették, a gyerekek csizmácskában, meleg kabátban kergetőztek, bent barátságosan duruzsolt a kályha, bőven volt még fa a tűzre, s a polcokon sorban álltak a könyvek.

  - Miből tellett ilyen szép iskolára? – kérdezte az öreg király a tanítót.

  - El nem hiszi felséged, milyen nagy csoda esett velünk. A falu végén él egy házaspár: mogorva, fösvény, maguknak való emberek voltak, mióta a világ világ. Hanem egy este – nem is olyan rég – egy szegény vándor kért bebocsáttatást: szállást kért a szerencsétlen, s pár falatot vacsorára. Hanem a gazda nem engedte be, azt mondta, aludjon a disznók között. A vándor a disznóólban töltötte az éjszakát, s másnap, mikor kora reggel elment, egy jókora darab rubinkövet hagyott a küszöbön. Bezzeg, hogy magukba szálltak gazda is, felesége is, hogy lám, ki nincstelenségből is ad, ők meg fogukhoz verik a garast. Így amint pénzzé tették a drágakövet, jókora részt adományoztak belőle az iskolának: tellett abból mindenre: tűzifára, ruhákra, cipőcskékre, könyvekre, nem is lesz hiányunk semmiben egész télen.

    A király együtt örült a tanítóval, dicsérte a szép épületet, figyelte a gyerekek örömét, majd másnap továbbindult a következő faluba.

    De ott már nem látott annyi örülnivalót: az emberek szegényes, kopott ruhákban jártak, sokuknak még kabátra sem telt. El is határozta, hogy amint hazaér, gondolkodik majd rajta, mit tehetne értük, de addig is saját szabóját kéri meg, hogy kabátokat varrjon ezeknek az embereknek.

    Másnap elindult a következő faluba. Olyan volt szakasztott, mint évekkel ezelőtt, mikor itt járt: gazdag, dolgos, ám fösvény emberek laktak erre, kik féltették amit már megszereztek, s nem szerették a szegényeket: ingyenélőknek mondták őket. Ezért volt nagy a meglepetése, mikor a fogadóhoz ért. Ismerte a tulajdonosát, az bizony megkérte az árát mindennek, munkával élt ő is, éljen más is azzal: mondta mindig. Most azonban szegény vándorok, szakadt ruhájú koldusok adták egymásnak a kilincset, s bent a vendéglőben is számos szegény ember melegedett, s lakmározott jóízűen. A király oldalát fúrta a kíváncsiság, megkérdezte hát a szomszédot:

  - Így megváltozott volna a gazda? Hát nem adja már olyan borsos áron a szállást, élelmet?

  - Bizony pár hete már, hogy más tulajdonosa van a fogadónak. El nem hiszi felséged, ha elmondom, mi történt. Kóválygott errefelé egy nincstelen koldus. Ismertük, sokszor láttuk, nem volt annak semmije. Egy éjjel elaludt az út mentén, s reggelre csoda történt vele: egy kabát borult rá melegen, de ez még nem elég: a kabát zsebében egy jókora rubinkő volt. No, pénzzé is tette mindjárt a szegény ember, s megvette ezt a fogadót. Még ki is csinosíttatta, nézegettük is nagy tetszéssel, s gondoltuk, meggazdagszik rajta végre egyszer úgy igazán. De az az eszement nemhogy jó árat kérne szállásért, ételért, hanem ingyen befogad minden nincstelen embert, akinek nincs hol álomra hajtania a fejét. Azóta itt eszik, alszik minden jött-ment koldus, akinek egy fillér sincs a zsebében.

    A király tetszéssel nézte a szép fogadót, a boldog embereket, s másnap továbbindult a negyedik faluba. De bizony nem örült annak, amit látott: az emberek lábán nem volt cipő, egynek sem, s a gyerekek is mezítláb szaladgáltak az utcán. Nagy volt a szegénység, s a király elhatározta, segít majd rajtuk, kigondolja, hogy lehetne megélhetésük, de addig is az udvari suszterrel készíttet nekik cipőket, csizmákat.

    Rákövetkező nap már egy újabb faluba érkezett, s ha addig nem csodálkozott azon, amit látott, hát most igazán volt ámulnivalója: a korábban szegényes falu virágzott, tiszta-fehér házak sorakoztak az egykori viskók helyén, az emberek mosolyogva serénykedtek, bizony mindenkinek volt cipője, kabátja is, a gyerekek nevetősebbek voltak, mint valaha, s nem győzték egymás új ruháját magasztalni. Örült mindenki a jóságos király érkezésének, aki ámulva nézte az újjászületett falut.

  - El nem hiszi felséged, milyen nagy csoda esett velünk. – mondták neki boldogan. – A falu végén él egy házaspár: jólelkű, ám szegény emberek voltak mindig. Úgy pár hete egy este betévedt hozzájuk egy nincstelen vándor: nem volt egyebe, csak szegényes ruhája, s egy kis batyu a vállán. Szállást kért és pár falatot, s az emberek adtak neki, mert – mondom – jó szívük van, hát reggel arra ébrednek, hogy a szegénylegénynek hűlt helye, de egy jókora darab rubinkő hever az asztalon. Megörültek nagyon, s mikor pénzzé tették, ajándékoztak belőle mindenkinek itt a faluban, legyen mindannyiunknak jó sora.

    A király megcsodálta az új házakat, együtt örült az emberekkel, nagy boldogsággal a szívében hagyta el a falut, s elhatározta, hogy előbb hazatér, mint tervezte.

    Mikor aztán a palotába ért, ment egyenesen az udvari szabóhoz, mert nem feledkezett el a szegény emberekről, kiknek sorsán fordítani kötelessége. Mikor benyitott a szabóhoz, nem győzött csodálkozni, mert nagy munkában találta a mestert: készültek a kabátok, egyik a másik után, kicsi is, nagy is, sok már készen sorakozott, sok még csak gondolat volt, s egyet a szabó készített éppen nagy figyelemmel.

  - Ki utasított ennyi kabát elkészítésére? – kérdezte az öreg király.

  - Felséged fia. – válaszolta a szabó. – Mikor hazatért azt kérte, készítsek kabátokat, amennyit csak tudok, mert vannak falvak, ahol az embereknek nem telik kabátra, s egyre hidegebb lesz.

     A király megdicsérte a mesteri munkákat, aztán továbbment a suszterhez. Bizony a suszter is nagy munkában volt, készültek a cipők, csizmák százszám: kicsi is, nagy is, sok már készen sorakozott, sok még csak gondolat volt, s egyet a cipész készített éppen nagy figyelemmel.

  - Ki utasított ennyi lábbeli elkészítésére? – kérdezte az öreg király.

  - Felséged fia. – válaszolta a suszter. – Mikor hazatért azt kérte, készítsek cipőket, csizmákat, amennyit csak tudok, mert vannak falvak, ahol az embereknek nem telik lábbelire, s egyre hidegebb lesz.

    A király megdicsérte munkáit, majd ment egyenesen a fiához.

  - Fiam! – szólt. – Azt szeretném, ha te követnél engem a trónon. Nem úgy adom neked a birodalmat, mint ajándékot, hanem mint felelősséget, melynek vállalására már elég embernek tartalak.

    Az öreg király még sokáig élt, s hálát adott minden napért, mely a sorstól adatott, hogy láthatta, milyen nagyszerű uralkodó vált a fiából. A megmaradt darab rubinkövet haláláig legféltettebb kincseként őrizte. Pedig nem volt az már emberfej nagyságú. Akkora volt csak, mint egy szív.