Volt egyszer egy nagyon gazdag ember. Az ifjú tanítványával járta a világot. Közben mindegyre csak tanította, okította az ifjú tanítványát.

Egy este a hegyekben jártak, és rájuk esteledett. Nem volt hol aludniuk. Nem messze megláttak egy rozzant házat. Odamentek. Bekopogtak. Szállást és vacsorát kértek.

A gazda mondta nekik, hogy szívesen ad vacsorát, de csak nagyon kevés és szegényes ételük van. Egy kis kecskesajt, egy kis tejföl, meg egy kis túró. Szállást is csak a pajtában, a szénán tud adni nekik, a kecske mellett. A gazdag ember azt mondta, hogy nem baj, örömmel veszik ezt is, és nagyon köszönik. Vacsora közben a gazdag ember megkérdezte a gazdát, hogy miből élnek, mit csinálnak.

– Van nekünk ez az egy szem kecskénk. Abból élünk. Az asszony minden nap megfeji. A tejből túrót, tejfölt és sajtot készít. Én meg minden nap lemegyek a városba, és a vásárban eladom őket a piacon.

– Jól meg lehet ebből élni? – kérdezte a gazdag ember.

– Hát nem igazán. Rettentő szegények vagyunk. Nincs semmink, csak a kecske, meg ez az egy helyiségből álló viskónk a pajtával. Vacsora után nyugovóra tértek. A gazdag ember az ifjú tanítványával a pajtában aludt, a kecske mellett.

Hajnalban nagyon korán felébresztette a tanítványát, és mondta neki:

– Keljél gyorsan, és lökd bele a kecskét a szakadékba!

– De mester! Hát hogy lökném már azt a szegény kecskét a szakadékba? Ez mindenük. Semmi másuk nincsen. Ebből élnek!

– Ne vitatkozz velem! Amikor a tanítványom lettél, megfogadtad, hogy mindig azt csinálod, amit én mondok Neked.

Mit volt mit tenni. Felkelt az ifjú tanítvány. Kivezette a kecskét a pajtából. Aztán belelökte a szakadékba.

Ezután csendben elmentek.

Sok év telt el azóta.

A gazdag ember tanításainak köszönhetően mára az ifjú tanítványból is nagyon módos ember lett.

De egész életében lelkiismeret furdalása volt amiatt, hogy annak idején titokban a szakadékba lökte azt a szegény kecskét.

Így hát, egyszer csak gondolt egyet. Fogott egy nagy szekeret. Telis-tele pakolta mindenféle földi jóval, ennivalóval, ajándékokkal, meg még pénzzel is. Befogott elé két gyönyörű lovat. Aztán felszekerezett vele a hegyekbe, hogy megkeresse a szegény embert, akinek a kecskéjét annak idején a szakadékba lökte. Gondolta, hogy ezzel a szekérnyi ajándékkal jóváteszi, amit annak idején tett.

Hát, alig ismerte meg azt a helyet, ahol annak idején a szegény ember viskója állt. Mert a viskó helyén most egy gyönyörű, hatalmas ház állt, gazdag birtokkal, szép kerttel és istállókkal. Nem győzött csodálkozni.

Megy föl a lépcsőn, ott áll a gazda. Ugyanaz az ember volt, akinek a kecskéjét annak idején a szakadékba lökte. Mondja neki szégyenkezve-csodálkozva:

– Biztos nem emlékszik már rám. A mesteremmel jártam maguknál sok évvel ezelőtt. Vacsorát és szállást kértünk és kaptunk maguktól.

– Dehogynem emlékszem, mondja a gazda amikor itt voltak, másnap reggelre eltűnt a kecskénk.

– A mesterem parancsára én löktem bele a szakadékba. Azóta is rettentően szégyellem magam érte. Jóvátételként hoztam maguknak ezt a szekeret.

– Ne szégyellje magát. Örökre hálás vagyok érte.

– De miért?

– Miután már nem volt meg a kecském, ezért aztán valami más megélhetés után kellett néznem. És ez sokkal jobb, mint a kecske volt. Magának köszönhetően gazdag ember lettem. Rájöttem arra, hogy mivel volt egy kecském, az foglalta le minden gondolatomat, időmet és energiámat. Amiatt a kecske miatt beértem az ínséggel, az éhséggel és a szegénységgel. Pedig nem ez a méltó az emberhez.

Tanulság: Mindannyiunk életében elérkezik egyszer az a pillanat, amikor a kecskét a szakadékba kell löknünk. Lehet, hogy elsőre veszteségnek, fájdalomnak tűnik… És azt sem tudjuk, mi lesz velünk a kecskénk nélkül. De az élet mindig megjutalmazza azokat, akik készek a változásra, akkor is, ha az átmeneti fájdalommal jár