A piactéren hatalmas hócsata dúlt. Több fiú állt lángvörös arccal egymással szemben, és hógolyókkal dobálóztak. Nevetésüket, kiáltozásukat messziről hallani lehetett. Hirtelen tompa puffanás és éles, csörömpölő hang hallatszott. A fiatalok elnémultak és a sarki boltos kirakatára meredtek. A nagy üvegtábla összetört!

A fiúk először úgy álltak, mintha megbénultak volna. Egymásra néztek, és a következő pillanatban egyet sem lehetett látni közülük. Biztonságba helyezték magukat a közeli házsarok mögött.

Csak Laci maradt ott. Ő dobott ilyen szerencsétlenül. Most elszaladjon, eltűnjön anélkül, hogy tettét vállalná? Nem, azt nem akarta! Hiszen ő az Úr Jézus követője! Bár a fiúk biztatták rejtekükből:
- Laci, fuss! Te ostoba, tűnj el, jön a kereskedő!

Laci ott maradt. Nem hallotta, amit kiabáltak? Vagy nem akarta meghallani? A kereskedő odaérkezett.
- Ki dobált? - A férfi haragos tekintettel állt a fiú előtt.
- Én voltam. - ismerte be Laci.
- És ezt te ilyen nyugodtan a szemembe mered mondani! - A férfi alig tudott uralkodni magán. Ilyen arcátlanságot! Ilyen szemtelenséget!
- Nem tudod, hogy szüleidnek a kárt meg kell téríteniük az utolsó fillérig?!
- De igen - mondta Laci - tudom. De... nem akartam hazudni.
A kereskedő nagy szemet meresztett. Van még manapság ilyesmi? Nem tudott mit felelni. Haragja és ingerültsége elpárolgott. Végül megkérdezte:
- Hogy hívnak?
- Kérem, mondja meg előbb, hogyan tehetem jóvá a kárt. Úgy gondolom, édesanyámnak nincs pénze arra, hogy az üveget megfizesse.
- Ez tetszik nekem, hogy édesanyádra gondolsz. Őt ne érje veszteség. Hallgass ide! Ahányszor ezen a télen hó esik, megjelensz lapáttal, seprűvel a kapum előtt, és letakarítod a havat a járdáról! Megegyeztünk?

Laci beleegyezett.
A piactéren lakó emberek elcsodálkoztak azon a pontosságon és kitartáson, amivel Laci - ígéretéhez híven - a munkáját végezte.