Henri J. M. Nouwen egyik könyvében olvasom ezt a történetet:

„Az ács így szól az inashoz:

Tudod, miért ilyen nagy és öreg ez a fa?

Az inas így felelt:

Nem. Miért?

Mert nem jó semmire – hangzott az ács válasza. – Ha használható lenne, már kivágták és szétfűrészelték volna, s ágyat, asztalt és székeket készítettek volna belőle. De haszontalan, így hát növekedhetett. Azért ilyen nagy most, hogy megpihenhess az árnyékéban.

(Az író megjegyzése:)

Amikor a fa értéke maga a fa lett, szabadon növekedhetett a fény felé. Ebben rejlik a remény ereje.”

A minap egy kedves barátomtól kaptam egy videót, a felvételen kicsi unokáját az ölében tartva egymáshoz koccantják a fejüket, és a nagypapa arcával simogatja a kicsi buksiját.

A következő kommentet küldte a filmhez:

„Egy percre még visszatérve a kis onoka dolgaira: Ez a kis lény képes arra, hogy kimozdítson a veszteséges érzelmi állapotomból. Hihetetlen, hogy mit csinál bennem, velem! Mindjárt küldök még egy nagyon rövid videót: az a különlegessége, hogy a mindig mozgó kis fickó képes negyedórákat ülni az ölemben.”

Tibor barátom az öreg fa. Azért került ebbe a veszteséges állapotba, hogy a „kis onoka” megpihenhessen az ölében. Idős, veszteséges kora ezzel megszentelődött. Most már szabadon növekedhet a fény felé, ahol évek óta elhunyt felesége várja, de már nem reménytelenül, hiszen most válik a férje igazán Tiborrá.

Egy régi felvételen magamat látom anyai nagyanyám ölében. Talán én is olyan korú lehettem, mint a kis fickó. Nagymamám testes néni volt. A zsigereimben még mindig érzem: amikor vele voltam, olyan érzés volt bennem, mintha egy dunyhába bújtam volna. Minden képen, ahol együtt vagyunk, látszik, hogy ösztönösen odabújok a melengető szeretetbe.

Hasznavehetetlenül, de „meleg öllé, dunyhává” Szeretetté válni. Ez a Remény.

Robert Kastenbaum írja: „A vágyak reménnyé alakulása a fokozatos elszakadás olyan folyamata, amelynek során hajlandók vagyunk elengedni a pillanatnyilag fontosnak tűnő kicsi és nagy dolgokat, s kitárjuk karunkat a jövő felé. Ez az átalakulás nem akkor történik meg, amikor a társadalom valakit öregnek bélyegez. Ez a fajta elengedés, az ’időnek és a halálnak’ az életközép táján bekövetkező megváltozott észlelését kívánja meg.” C. G. Jung ezt így fogalmazza meg: „Az élet dele a legnagyobb kibontakozás pillanata, amikor az ember minden képességével és elszántságával teljesen a munkának szenteli magát. De egyben az a pillanat is, amikor feldereng előttünk az alkony: megkezdődik az élet második fele (…) Délben kezdetét veszi az alászállás, amely elhozza a délelőtt minden értékének és eseményének a visszájára fordítását.”

Egyre öregedő Tibor barátom ölében az onoka. Világosan érzi, hogy értéke nem az elért eredményeiben található. Ami elveszett hasznosságából, annyival többet nyert a biztonságot nyújtó ölelése által. Létének értelme nagyapasága lett.

Hofher József jezsuita szerzetes