Volt egyszer egy ember, aki egy gyönyörűségesen szép, hatalmas palotában lakott. Kastélya olyan pompás volt, olyan káprázatos, hogy valahány király csak arra járt, mind elámult rajta, s hazamenvén porig romboltatta a sajátját szégyenében.

A palotához hatalmas kert tartozott, zöld pázsit és magas fák, tavak, rózsamezők, ameddig a szem ellát, és még azon is messze túl. A kertek után szőlő következett, a szőlőtövek is a végtelenbe futottak, azután szántóföldek voltak, de azok is olyan hatalmas területen, hogy a madarak sem tudták volna átrepülni. A szántón túl gyümölcsfák sorakoztak. Megszámlálhatatlanul sok gyümölcsfa volt, s tavasszal, mikor ébredt a természet, millió és millió virágot bontottak, s mikor a szél fújt, sziromeső hullott, olyan volt, mint télen a dús hóesés. Azontúl erdők voltak, sűrű, sötét erdők, tele szebbnél szebb vadakkal, mert ki mindezt birtokolta, nagyon szeretett vadászni. A gazdag ember minden este összetette két kezét és imádkozott:

  - Uram, Istenem, add meg nekem, hogy birtokaim még többet jövedelmezzenek, erdeimben a vadak hízzanak és sokasodjanak, búzám dús legyen, s bőven teremjen a gyümölcs.

    Egy nap, hogy épp egy vadat üldözött, saját erdejéből átlovagolt a szomszéd birtokos területére, s úgy látta, hogy az az erdő szebb, nemesebb, több vaddal ékes, mint az övé. Esténként összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, add meg nekem, hogy megvásárolhassam a szomszéd birtokos erdejét, hogy birodalmamat ékesítse.

    Abban az évben azonban alig termett a szőlő, a búza is csak gyéren, a gyümölcsfák virágait fagy pusztította, s az erdőben kevesebb lett a vad. Bizony nemhogy a szomszéd erdőt nem vásárolhatta meg a gazdag ember, de még a sajátját is el kellett adnia, hogy veszteségeit kibírja.

     Esténként összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, add meg nekem, hogy gyümölcsösömet megnövelhessem, hogy még több édes almát, szilvát, barackot, cseresznyét teremjen kertem az idén.

    Abban az évben azonban jégeső verte a fákat heteken át, s nemhogy a gyümölcsöst kibővíteni nem tudta a gazdag ember, de még azt is el kellett adnia, amennyi addig az övé volt, hogy veszteségeit kifizethesse.

    Esténként összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, add meg nekem, hogy búzám bőven teremjen, dús legyen az árpa, kukorica, bőséges a rozs.

    Abban az évben azonban aszály pusztított az egész országban, s a szomjas föld olyan gyér termést hozott, hogy a gazdag embernek el kellett adnia szántóit, hogy veszteségeit pótolhassa.

    Esténként összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, add meg nekem, hogy kertemet több rózsával ékesíthessem, tavaimban még szaporább legyen az aranyhal, pázsitom fényesebb, puhább legyen, fáim még magasabbra nőjenek, s dúsan teremjen a szőlő.

    Abban az évben azonban az aranyhalak kipusztultak, a rózsákat hernyó rágta, a pázsitot felverte a gaz, a fákat viharok tépték, s a szőlő gyéren termett. A gazdag embernek pedig annyira lecsökkentek a bevételei, hogy egész kertjét el kellett adnia.

    Esténként összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, add meg nekem, hogy palotámat felújíthassam, kicsinosíthassam, szürke falait újra hófehérre meszeltethessem.

    Abban az évben azonban – minthogy nem volt már birtok, - a gazdag embernek semmilyen jövedelme sem volt. A vagyona nem volt elég felújításra, de még a fenntartásra sem, így kénytelen volt a kastélyt eladni, szolgáinak számát töredékére csökkenteni, és egy kedves kis kúriába költözött, melynek barátságos, szép kertje volt egy-két gyümölcsfával, kis szőlővel és néhány rózsatővel.

    Esténként a gazdag ember összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, add meg nekem, hogy szolgáim számát megduplázhassam, lásd, szükségem van rájuk, hogy boldogulhassak a mindennapokban.

    Abban az évben azonban el kellett bocsátania a teljes személyzetet, mert nem tudta már fizetni a bérüket.

    Esténként összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, add meg nekem, hogy valaki segítsen, nem értek sem metszéshez, sem semmilyen kerti munkához, add, hogy az emberek megsegítsenek.

    Azonban az emberek nem segítettek, volt, aki azt gondolta, elég neki a maga gazdasága, volt, aki kárörvendően kigúnyolta a gazdag embert, hogy lám, elveszett a nagy vagyon, és volt, ki azt mondta, hiszen még most is gazdagabb náluk, oldja hát meg, ahogy tudja. Abban az évben ezt a kúriát is el kellett adnia, és egy szép, takaros kis házba költözött. Munkát keresett, hiszen jövedelme nem volt már.

    Az égre nézett, és így kiáltott:

  - Uram! Hát miért teszed ezt velem?! Talán nem tartom meg törvényeidet? Becsületes ember vagyok, nem bántok senkit, mégis elveszel tőlem mindent?!

    Abban az évben ezt a kis házat is el kellett adnia, és egy rozoga viskóba kényszerült költözni a gazdag ember. A kovács megsajnálta, meg hát a segítség is elkelt, így odavette magához, tanította a mesterségre, s fizetett is munkájáért, abból élt ezentúl a gazdag ember. Abban az évben nem tette össze két kezét, s nem imádkozott.

    A következő esztendőben a kis viskót is elvették a gazdag embertől, útra kelt hát immár nincstelenül, s elindult, maga sem tudta, merre, munkát, s hajlékot keresett. Ment, mendegélt, míg egy birtokhoz nem ért. Mindjárt köszönt is illendően, megkérdezte, nem lenne-e szükség rá, elvégez ő mindent, amit csak rábíznak. Befogadták szíves-örömest, mert hát volt munka bőven, hol itt, hol ott segített, s meg is fizették a gazdag embert tisztességgel. Rendben is mentek a dolgok egy darabig, azonban a következő évben itt is megnehezedett az élet, hiába a sok munka, kevés lett a termés a rossz idő miatt.

    Esténként a gazdag ember összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, add, hogy rendbe jöjjön a gazdaság. Segíts ezeknek az embereknek, lásd, most nem magamnak kérek, hanem nekik.

    Abban az évben azonban tönkrement a gazdaság, mert az idő nem fordult jobbra, s a gazdag embernek innen is mennie kellett.

    Ment, mendegélt, mígnem egy folyó keresztezte útját. A folyó partján halászok ültek. Szegény emberek voltak, igen szegények, a gazdag ember köszönt illendően, s megkérdezte, lenne-e munka az ő számára. A halászok megsajnálták az ágrólszakadt vándort, s maguk közé fogadták, bár nekik is alig volt miből élni. Bizony a rossz év sújtotta őket is, alig volt hal a folyóban, mégis megosztották mindenüket a gazdag emberrel. A gazdag ember segített nekik, ahol tudott, de hamar látnia kellett, hogy nincs sok hasznára ezeknek a derék embereknek, mert a hal nagyon kevés, csak az élelmüket pusztítja azzal, hogy itt van. Igen megszerette őket jószívűségükért, s elhatározta, hogy továbbmegy, nem lesz többé terhükre, majd csak lesz ezután is valahogy.

    Utolsó este összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, adj megélhetést ezeknek a jószívű embereknek. Kérlek, gondoskodj róluk, segítsd őket.

    S másnap hajnalban a gazdag ember ismét útnak indult. Harmadnap, mikorra ő már jókora utat megtett, a halászok újra kimentek a folyóra. Aznap először annyi halat fogtak, hogy alig tudták kivonszolni a partra. Lett nagy boldogság, s lett még nagyobb, mert másnap, harmadnap, hét és hónapszám tengersok halat fogtak, s nem nélkülöztek többé.

    A gazdag ember közben bandukolt tovább, mígnem egy faluba ért. Kérdezősködött, hol lenne rá szükség, mert ő munkát vállalna, bármit, csak megélhetése legyen. Egy módosabb háznál fel is fogadták, mert elkelt a segítség az állatok körül, a szőlőben, a veteményesben. Itt dolgozott attól kezdve a gazdag ember. Volt a kertben egy almafa, azt is szépen megkapálgatta, s tavasszal, mikor ébredt a természet, a hálás fa sok-sok virágot bontott. A gazdag ember nézte-nézte az éledő fát, s csendben felujjongott annak gyönyörűségén. Megsimogatta a szelíd kis szirmokat, majd lefeküdt a fa alá, s felnézett az égre. Az ég tiszta kéken ragyogott, puha, fehér felhők haladtak sietve, ahogy az számukra a széltől rendeltetett, előttük a rózsaszín-fehér, illatos virágok nyíltak a világ csodálására, s mikor szellő játszott az ágakkal, sziromeső hullott. A gazdag ember nézte a messzi eget, előtte a virágokat, hallgatta a madarak dalát, bőrét friss szél simogatta, s a szirmok arcába hulltak, mint télen a dús hóesés.

    Akkor összetette két kezét és így imádkozott:

  - Uram, Istenem, köszönöm mindazt a szépséget, amit kaptunk, a világot, mit gyönyörűséges otthonként nekünk teremtettél.