Egyszer a karácsonyi ünnepek előtt, az adventi időszakban ellátogattam egy gyermekotthonba. A gyerekek örömmel fogadtak, este sétára hívtak, bejártuk a kivilágított várost, jólesett megosztani az élményt, együtt belépni a karácsonyi ünnep sugár-pitvarába. Célja is volt az utunknak, egy hatalmas fenyőfa, melyet az egyik téren állítottak föl, csillogtak-villogtak rajta az üveggömbök, a fényes papírba csomagolt dobozok, amelyek ki tudja, milyen titkokat rejtettek.
Mikor innen már visszafordultunk, észrevettem, hogy a kis Sanyika nemcsak szorosabban kapaszkodik belém, hanem minduntalan a kezemre hajtja a fejét.
– Hát te mit csinálsz? – kérdeztem, arra gondolva, hogy talán elfáradt.
– Elalszom – felelt egy szóval, és én már megértettem azt is, amit nem mondott ki.
Nemsokára elválunk, nekem másutt van a szállásom, ő egyedül fekszik le. Hát most még gyűjt magának egy-egy pillanatot az együttlétből, eljátssza, hogy éppen elalszik, és van mellette valaki, akihez odahajthatja a fejét.
– És mit álmodsz? – kérdeztem tréfásan, leplezve megindultságomat.
De ő komolyan válaszolt:
– Csillagot.
Kommentáld!