Kedves Anyu és Apu!
6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel, és nagyon boldog voltam Veletek.
Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is.
A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak.
Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam,végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül.
Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána,de mire visszaértem, Ti már sehol sem voltatok.
Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között,labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított.
Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy
hatalmas ütést éreztem az oldalamon, és többet nem tudtam felállni.
Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni,de nem
sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A
labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne,hogy visszajöttök értem.
Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni.
Többórás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba.
Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak
a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15 perce ismert, nagyon sírt és
megölelt.
Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani: "Köszönöm".
Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett
zokogása volt. Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem.
Meghaltam.
Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék.
Kommentáld!