A háromágyas szoba csendjét rekedt nyöszörgés zavarja meg. F. úr morogva fordul a másik oldalára. Egy hete fekszik itt, a fullasztó kis kórteremben. Mi mást is tehetne, mint hogy alszik. Alszik, amikor csak lehet.– Ha hagynák – puffog magában. 

   Mérgesen sandít a szemközti ágyra. Már tudja, mi következik. Nem lepődik meg, amikor a másik sarokban csikordul az ágyrács. Vékony, beesett arcú betegtársa sietve bújik kockás, elnyűtt papucsába, s a nyöszörgőhöz siet. Kedvesen, halkan beszél hozzá, gyengéden megigazítja a foltos, kényelmetlen párnát annak feje alatt. Gyenge, de mégis megtartja társa fejét, és itatni próbálja a furcsa, szívószálas pohárból. Az csak a szemével tudja megköszönni, s máris lehanyatlik, hogy üveges szemei kémlelhessék az ablakpárkány megannyi bujkáló repedését.

   F. úr tekintete egy pillanatra találkozik a visszafelé indulóéval. Gyorsan elkapja. Nehogy idejöjjön, nem akar vele beszélgetni! Nem akar semmit, csak hogy hagyják békén. Mint akinek oka van a duzzogásra, úgy fordul az oldalára, s húzza magára a paplant. 

   Látta tegnap is. Jól látta ennek az alaknak a látogatóit. Leültek mellé, és lehajtott fejjel mormoltak valamit. Hogy lehet így beszélgetni?

   Bezzeg, amikor a Jani meg az asszony bejönnek őhozzá, zeng a kórterem a vicceiktől, a nevetésüktől. Hogy is lehetne meggyógyulni nevetés és jó kis házikoszt nélkül? Mikor az a jó kis hazai pörkölt eszébe jut, összefut a nyála szájában, s ezzel a kedves gondolattal, a száján vigyorral alszik el.   

– Vizit! – kiáltja egy éles hang. 

   F. úr felkászálódik. Bambán hallgatja a rezidens beszámolóját őróla a főorvos úrnak. Annak rezzenéstelen arcáról, komor szemüvegéről lehetetlen leolvasni, hogy mi jár abban a girbegurba agyában. Már mennek is a másik ágyhoz. Aztán tovább. Az Övéhez. F. úr még a nevét sem tudja. Magában csak bibliás embernek hívja. Dehogy akarja egy ilyen nevét tudni! 

   Hő, mit csinál a főorvos? Vajon látták a többiek? Mielőtt elfordul az ajtó felé, kezével gyöngéden végigsimít  Annak a homlokán. Vajon a lázát nézte? Nem! Megsimogatta! Még ilyet! Szólok az asszonynak, hogy több pénzt kell adni!

   Kint rohangálás hirtelen. Ismeri már ezt is. Nővérek, ápolók tolják a 99-esbe a nyikorgó kerekű újraélesztő gépet. Halk sírás a folyosón. A szobatársakat kiküldték.

– Minek ez a felhajtás? – gondolja F úr. S akkor halk neszezésre lesz figyelmes.Azok ketten a sarokban a fekete könyvet olvassák. Most mormognak. Pont, mint a látogatók. A sovány, beesett arcú a kis sámlin ül görnyedve.

– Szerintem nem is beteg – horkan föl F. úr. S akkor a fájdalom úgy hasít belehirtelen s váratlanul, mint akkor este, mielőtt behozta a mentő. Szürke verejtékül ki a homlokára, s érzi a rémületet. Összefolyik minden.

   Egy hideg, megnyugtató kéz nehezedik a homlokára. Hálás érte. Egy pillanatra a józanság éleslátása vesz erőt rajta. Ő az. Itt áll mellette. F. úr kénytelen a szemébe nézni. Csak egy pillanat az egész. Különös szemek azok, fény lobban bennük, s a kéz még mindig a homlokán nyugszik. A szája mozog.

– Mit mond? – szeretné megkérdezni, szeretné tudni. De nem lehet. Az ájulás, mint egy fekete spirál húzza le a mélybe. Zuhan, s képek özöne árasztja el.

– Ébredjen! – rideg női hang hozza vissza a kopott kórterem egyhangúságába.

– Hol vagyok? – nyöszörgi F. úr, s kábán néz körbe.

– Ne beszéljen. Pihenjen – utasítja halkan a nővér. – Minden rendbe jön. Három napig volt az intenzíven. A szobatársa megmentette. A főorvos majd mindent elmond szép sorjában. Az ajtó már csukódik is mögötte.

– Három nap? Az nem lehet! Hiszen megmentett! Barátom! – kiáltaná, de csak rekedt bugyborékolás jön ki a torkán.

– Biztosan intubálták – motyogja a szemközti ágy.

F. úr döbbenten néz. A másik ágy üres.

– De hát hol van? – szinte sírva kérdi, s már bújik is elnyűtt, barna papucsába, rohan a kis sámlihoz. Leroskad. Fejét lehajtva zokogni kezd.

– Ne sírjon! – suttogja, a szobatársa. – Ő hazament az éjjel. Ezt magának hagyta. - S reszkető kézzel nyújt át egy kis fekete, rongyos könyvecskét.

„Biblia” – olvassa átszellemülten F. úr. S alig várja, hogy magára maradhasson vele a paplan jótékony takarásában. …

   Nyöszörgés veri fel az éjszaka elgyötört csendjét.  F. úr nem késlekedik. Magára teríti csíkos köntösét, s megy, hogy a furcsa, szívószálas pohárból inni adjon.

Szerző: Ismeretlen