Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő
házassági évfordulójukra. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik porcelánboltban megláttak egy szép készletett. A férj megkérte az eladót:
– Meg szeretném nézni ezt a csészét. Még sohasem láttam ilyen szépet!
A boltos kezébe adta és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze –legnagyobb meglepetésére – megszólalt.
– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam, amit ti agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól.
– Hagyj békén! – kiáltottam, de Ő csak mosolygott és így szólt: –Még nem. Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett, és én hirtelen csak forogtam, forogtam, körbe–körbe.
– Állíts meg! Szédülök! –üvöltöttem, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta: – Még nem.
Aztán betett egy kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot. Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvastam az ajkáról, ahogy a fejét rázta: – Még nem. Végül az ajtó kinyílott, és kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
„Most már jobb” – gondoltam. Alig telt el egy kis idő, mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– Hagyd abba! Hagyd abba! –kiáltottam. De csak ingatta a fejét:– Még nem. Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja: – Még nem vehetlek ki. Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Készen voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt, és azt mondta: – Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek.
– Ez nem én vagyok! Ez nem lehetek én?! – kételkedtem. – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! –kiáltoztam.
– Szeretném, ha emlékeznél arra,– mondta a Mester – tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, amikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értetted, miért teszlek oda. De ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek. De hanem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek vissza a kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.– Befejeztelek. – folytatta –Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek akkor, amikor hozzáfogtam a munkához. Így formálja a mi Urunk is életünket.
Néhányan kemencében vagyunk, üvöltve, sikongatva: „Engedj ki!” Néhányan épp színesedünk és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történt velem?” Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!