Egy lakótelep panelházának udvarán, a szép tavaszi szombat délelőttön minden gyerek lent ugrált az udvaron. Hintázott, játszott, homokozott, labdázott, már ahogy az ilyenkor lenni szokott.
Én egy padon ültem, s élveztem a vidám hangzavart; a gyerekek visítoztak, a hinták nyikorogtak, a labdák pattogtak, s odahallatszott a közeli utca forgalmának zaja is. Az egyik kisfiú lemászott a korlátról és elkiáltotta magát:
-Anyúúúúú!
Elmosolyodtam. Elképzeltem, hogy most ahány ablak, annyi női fej fog kinézni rajta, hogy a sok gyerek közül vajon melyiknek a kisfia kíván valamit... De tévedtem... Az ötödik emeletről egyetlen nő hajolt ki és visszakiabált a gyereknek:
- Mi kell, Áron?
- Anyu, dobd le a labdámat - válaszolta Áron. A labda lerepült, s a gyerek elvegyült a többi között.
Eltűnődtem. Micsoda láthatatlan kapcsolat köthet össze egy anyát a gyermekével, ha ennyi gyerek között, akiknek - szerintem- egyforma cérnavékony hangja van, ekkora távolságból, és ekkora zaj közepette, az az egyetlen anya néz ki az ablakon, akinek ez szól.
Számomra ez a csodával határos. S ahogy ezen töprengtem ott a padon, eszembe jutott egy másik történet, amit régebben hallottam, s amiben már többről is volt szó, mint egy ledobandó labdáról. . .
Laura sminkes a televízióban, és egyedül neveli ötéves kislányát, Katit. Ez a hét nagyszerűen indult, mert a felvételeket a Mátrában tervezték befejezni, az egész stáb egy bérelt üdülőbe utazott, és ő magával vihette a kislányát. A sminkszoba ugyanis - ahol a szereplő arcát Laura szakképzett keze készítette ki a szerepnek megfelelően - egyben az ő szobája is lett, ahol a kislányával kényelmesen elfért.
Ezen a napon mindenki a Kékes-tetőn volt, hogy egy ott játszódó jelenetet próbáljanak, míg Laura a sminkszoba tükrös-asztalát kellett felkészítse, mire a szereplők visszaérkeznek. Amíg Katit a rengeteg tégely, üvegcse, rúzsok és púderek lekötötték, addig Laura nyugodtan készülhetett. De Kati egy idő múlva megunta és mindenáron kint akart játszani. Télvégi idő volt, fent még szép fehér hó csillogott, de az üdülő kertjében már zöld foltok törték meg a hótakarót. Laura nem szívesen engedte a gyereket egyedül a nagy kertbe, hiszen rajtuk kívül senki sem lakott az üdülőben, a személyzet ilyenkor délután nem látható sehol. Kati türelmetlenkedett.
- Hóvirágot akarok szedni-mondta-, meg hóembert építeni.
Laura megígértette vele, hogy itt marad az ablak alatt, s ráadta a meleg holmikat. Kati boldogan rohant ki a kertbe, s anyja látta az ablakból, ahogy hógolyókkal dobálja a fákat. Aztán elmerült a munkájába, ide nem hoztak fodrászt, s azt a pár parókát is neki kellett átfésülnie. Egy idő után úgy rémlett neki, hogy hangot hall.
- Anyúúúúú!- hangzott szinte egészen közelről, de semmit sem látott.
- Biztosan elbújt - gondolta Laura-, s most azt akarja, hogy megkeressem. Ilyesmit otthon is gyakran játszottak, felkapta hát a kabátját és kiszaladt a kertbe.
- Kati!- kiáltotta, de válasz nem jött. - Aha, meg kell keresnem - s már folytatta is, ahogy otthon szokták. - Jó az irány? Hideg? Meleg? - semmi válasz, pedig ez játékszabály volt.
Laura megállt. Ez már nem tetszett neki.
- Katikám, tudnom kell, merre vagy, aztán folytathatjuk a bújócskát- kiáltotta.
A teljes csendben nem jött válasz. Laura fázni kezdett, pedig még sütött a Nap, s a kabátja is meleg volt.
- Anyúúúúú! - hallotta most újra, s mintha egészen közelről jönne a hang, de volt valami benne, ami összeszorította a szívét.
Futni kezdett az üdülő melletti úton, hiszen itt nem volt olyan bokor, ami mögé a gyerek elbújhatott volna. Az északi oldalon egy tágas mező volt, bokrokkal, talán ott a gyerek, de miért hallja a hangját mindig egészen közelről. Kifúlva érkezett az épület hátsó frontjához, ahova a sminkszoba ablakából egyáltalán nem láthatott és szívdobogva megállt.
Ahogy megtorpant, füléhez ért egy kis síró, szipogó hang. Sarkon fordult: s akkor meglátta Katit. A gyerek fejjel lefelé lógott egy ócska hintán, ami egy rozsdás láncból és egy autógumiból állt. Valahogy beakadt a lába a lánc és az autógumi közé, s nem tudta magát kiszabadítani.
Jó ideje lóghatott már fejjel lefelé, sapkája leesett a fejéről és az arca vörös volt. Anyja gyorsan kiszabadította, és ölébe vette.
- De jó, hogy itt vagy - suttogta a kicsi -, én már úgy féltem.
- Azonnal jöttem, ahogy hívtál - mondta Laura és igyekezett nyugodtnak látszani.
- De hát én nem tudtalak hívni - suttogta Kati-, nem volt hangom - és tovább pityergett.
Laurának földbegyökerezett a lába. Most fogta fel, hogy milyen messze került az üdülő bejárati oldalától, ahol a sminkszoba volt. Tehát nem is hallhatott semmilyen hangot a túlsó oldalon, a csukott ablak mellett, ebből a távolságból még erőteljes férfiüvöltést sem, nemhogy egy kisgyerek elfúló hangocskáját. Laura hátán futkosott a hideg. De hiszen a hangban, amit ő hallott, felismerte a kislányáét, méghozzá azzal a hangsúllyal, amivel csak Kati hívja őt...
Bent a szobában Laura forró kakaót öntött Kati csészéjébe és meggyújtott egy gyertyát.
- Tudod mit? - mondta -, ülj ide mellém, mesélek neked arról, hogy minden gyerekre, mindig vigyáz egy igazi őrangyal...

* * *
Hát igen.....az anyuk már csak ilyenek......
(Forrás:Ezoterikus mesék)