Történt azon a tavaszon, hogy közel s távol valamennyi kis falu összes fájának termését elverte a jég. Hiába hívták életre babaszirmú, gyönge virágaikat a fák akkor is, mint mindig, a természetnek most más szándéka volt, s a következő reggelen a méhek hiába keresték kis bölcsőiket az ágakon.

      Élt az egyik faluban egy öreg anyóka, aki különösen nagy szeretettel gondozta kertjét, s a természet mindig bőséggel jutalmazta kezének nyomát. Volt a kertben egy gyümölcsfa, mely különösen hálás volt a törődésért, s hogy abban a mostoha évben se okozzon csalódást az anyókának, két levele alatt mégiscsak megóvott a jég verésétől egy kis virágot. A virág örült cseppnyi életének, s hálából oly különlegesen szép terméssé vált nyárra, hogy az anyóka nem győzött csodálkozni fölötte. 

  „Elviszem gyermekeimnek, unokáimnak.” – gondolta. – „A jég mindenüket elverte, egy gyümölcs nem sok, annyi sem termett nekik ez éven.” 

    Az anyóka sohasem ment üres kézzel szeretteihez, most is megrakta kis szekerét süteménnyel, tojásokkal, és még ki tudja mi mindennel, s a különleges termést gondosan odatette a csomagok tetejére. El is indult mindjárt, és csöndesen zötykölődött a szántóföld mellett a kis földúton. Hanem az út göröngyös volt, s az anyóka nem vette észre, hogy valahányszor a kerekek átugrottak egy kavicson, a gyümölcs mindig lejjebb és lejjebb csúszott a csomagok közt, mígnem egyszer csak végleg leesett a kocsiról, gurult egy keveset a földön, majd a búza között találta magát. 

    Abban az esztendőben aszályos volt a nyár, s a föld egy csepp víznek is örült volna, de hiába áhítozott, mert egyetlen felhő sem vette arra az útját. Az emberek szomorúan nézték, mint lankad a búza, s a családok esténként nehéz szívvel beszélték, milyen kevés kerül majd ebben az esztendőben a csűrökbe. Egy kisfiú, aki alig volt még nagyobb, mint maga a búza, meghallotta szülei bús sóhaját. 

  „Van nekem kannám.” – gondolta. – „Majd én meglocsolom a búzát a kút vizéből, hogy sok-sok búzaszem teremjen idén is.” 

    Mindjárt másnap útnak is indult, s kis kannájával kiment a szántóföldre. Elkezdte öntözni a búzát, de bizony a kanna hamar kiürült. 

  „Nem baj,” – gondolta. – „azért legalább ezen a kis részen szép lesz a termés, s nem lesznek olyan szomorúak a szüleim.” 

    S kiment másnap, harmadnap, minden nap hajnalán, és megitatta a szomjas földet azon a kis részen, ahogy karja erejéből telt. 

    Nem vette észre, hogy az éltető vízért nem csak a búza hálás: ezen az apró területen állapodott meg az anyóka kocsijáról lepottyant gyümölcs. Az éltető víz, a selymes napsugár és az oltalmat adó búza között a gyümölcs magjában megindult az élet, s nemsokára apró rügyecske dugta ki belőle fejét, hogy meglássa a világot. 

    Hamarosan elérkezett az aratás ideje, s a kaszák szomorúan suhogni kezdtek a gyenge termés alatt. Egy kis részen azonban igen szép volt a búza: erős, fényes szálakat lengetett a szél, s az egyik boldog szívű legénynek eszébe jutott valami: azon a kis részen szív alakban állva hagyta a búzát. Amikor kedvese kihozta neki az ebédet, majd a könnye kicsordult a játékos szerelmi vallomás láttán. Azt a kis területet később sem aratta le senki, s ez a kedvesség mindenkinek mosolyt csalt az arcára, aki csak arra járt. Nem vették észre, hogy a szív közepén egy kis vesszőcske igyekszik a fény felé és egy kis gyökér a föld mélyébe. A hullámzó arany simogatta, védte a kis életet, mely vele együtt menekült meg a kaszák élétől. 

    A következő években nem szántották fel a búzaföldet, hagyták, hogy azon a területen újra erőt gyűjtsön a föld. A vesszőcske így zavartalanul cseperedhetett, s a napsugarak ölelése, a szél nevetése, az eső simogatása és az új erőt gyűjtött föld tápláléka lassan felnevelte a kis fát. 

    Amikor legközelebb szántásra került a sor, az emberek meglepetten látták, hogy egy erős, terebélyes fa áll az egykori búzamező szélén. Az első csodálkozás után nagyon megörültek neki: a földművesek mindig hűs pihenőt leltek koronája alatt. Hamarosan minden ember az ő oltalmát szerette, az ő tövében leheveredve kerestek új erőt a környék falvainak dolgos kezű lakói. A fa örült, hogy viszonozhatja a sok évi gondoskodást, amelynek életét köszönheti, s hálából a következő tavaszon sok-sok tiszta, gyönge virágot bontott, nyárra pedig számtalan édes gyümölcsöt érlelt az emberek nagy örömére. 

    Egy nap, mikor az anyóka – aki igen-igen öreg volt már akkor – arra járt, észrevette a különlegesen nagyszerű gyümölcsöket. Ahogy nézte a fa sok-sok ajándékát, felismerte bennük azt a termést, melyet esztendőkkel azelőtt oly féltve vitt szeretteinek. Látta gyermekeit, unokáit, s most már dédunokáit is, ahogy boldogan falatoznak a gyümölcsből, melyből annyi évvel ezelőtt csak egy volt az egész vidéken. Öreg szemébe könnyet csalt az emlékezés: 

  „Lám mennyi sok édes ajándék az élettől! Akkor csak egyetlen egy volt, féltettem, óvtam, el akartam osztani azok között, akiket szeretek. Azt hittem, hogy elvesztettem, s most itt van nem egy, hanem annyi, hogy mindenkinek jut belőle.” 

    S a fa ott áll azóta is. Nincs oly nagy vihar, amely letörje, nincs oly hosszú aszály, amely kioltsa életét. A vihar erőpróbái, az aszály sanyargatása csak még erősebbé tették. Esztendőről esztendőre terebélyesebb, egyre nagyobb hűs árnyéka, egyre több virág-gyermeket, egyre több érett gyümölcsöt ad.