Egy őszi hideg szeles késő délután, ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észre vette.

A fösvény az aranyát a kertjében egy fa alá rejtette. Minden héten kiásta és órákon át nézegette. Ám egyszer egy tolvaj ellopta az aranyat. Amikor a fösvény legközelebb jött, hogy gyönyörködjék a kincsében, csak az üres gödröt találta. A fösvény bánatában üvölteni kezdett, de annyira, hogy a szomszédok a kíváncsiságtól hajtva odaszaladtak hozzá. Amikor megtudták bánata okát, egyikük megkérdezte:
- Használtad te azt az aranyat?
- Nem - válaszolta a fösvény - csak hetente megnéztem.

Egy kicsi faluban a hegyek között, minden nyáron nagy szárazság volt. Így volt ez idén is...
Ahogy beköszöntött az ősz elkezdett esni az eső és csak esett, csak esett 40 nap 40 éjszaka. Még a templomot is majdnem ellepte a víz, csak a kereszt lógott ki, és rajta kapaszkodott a pap.
A víz folyamatosan emelkedett...
Az áramlat arra sodort egy faágat. A pap nem kapaszkodott bele, mert azt gondolta, ha szereti az isten akkor megmenti. Tovább sodródott az ág.
A víz csak emelkedik...

Kínában egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és mindig egy teljes adag vizet szállított.

A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ment ez így: a vízhordó csak másfél edény vizet szállított a házába.

Természetesen a tökéletes edény büszke volt teljesítményére, hiszen feladatát jól teljesítette.

Volt egyszer egy Shakespeare-színész, aki nagy hírnévre tett szert egyszemélyes előadásaival, melyek során klasszikus művekből olvasott, illetve mondott el részleteket. Előadását mindig a huszonharmadik zsoltár drámai elszavalásával zárta. Kivétel nélkül minden este, amikor a színész elkezdte szavalását – Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – a tömeg feszülten figyelt. A zsoltár végén pedig viharos tapssal, fennállva ünnepelték a színészt, aki hihetetlen képességgel keltette életre a zsoltárt.

Kwami nagy, félelemmel teli szemekkel nézett az édesanyjára. Hát az anyukája is el akarja hagyni őt, ahogyan apja már korábban elment tőle?
- Olyan fáradt vagyok - suttogta az édesanyja. Szeretettel nézte kisfiát, és békés mosollyal az ajkán aludt el, hogy soha többé fel ne ébredjen.
Kwami nagyon sírt, és sokáig nem tudott megvigasztalódni amiatt, hogy el kellett búcsúznia az édesanyjától. Most már valóban nem volt senkije, aki gondoskodjék róla. Ez igazán nem volt csekélység.

Egyszer az Úristen színe elé került egy ember, aki a halála előtt becsomagolta egy nagy bőröndbe mindazt, amit az életében értéknek tartott. Az autóját, a házát, a személyes kapcsolatait, a takarékbetétkönyveit.

Az Úristen azt mondta neki:

- Mutasd meg, mit hoztál át az életedből!

Az ember kinyitotta a bőröndöt, s megdöbbenve látta, hogy az szinte teljesen üres.Mindössze egy csokor ibolya hervadozott a bőrönd sarkában.

Kérdezte az ember az Úristentől:

- Hol vannak az értékeim?

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat.
Az első fa egyszer így szólt:
- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.
A második fa is elmondta vágyát:
- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén...
A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? - tudakolódta.
- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni.

A piactéren hatalmas hócsata dúlt. Több fiú állt lángvörös arccal egymással szemben, és hógolyókkal dobálóztak. Nevetésüket, kiáltozásukat messziről hallani lehetett. Hirtelen tompa puffanás és éles, csörömpölő hang hallatszott. A fiatalok elnémultak és a sarki boltos kirakatára meredtek. A nagy üvegtábla összetört!

A fiúk először úgy álltak, mintha megbénultak volna. Egymásra néztek, és a következő pillanatban egyet sem lehetett látni közülük.