Két szerzetes zarándokútja során egy sekély folyóhoz ért. Partján egy fiatal hölgy állt, aki nem szerette volna, ha megázik az új ruhája. Az egyik szerzetes gondolkodás nélkül felkapta a hátára a nőt és átgázolt a vízen és letette a túlparton. Aztán folytatták útjukat. Körülbelül egy óra múlva a társa kifakadt:

- Nem helyénvaló megérinteni nőt, a parancsolatok tiltják! Áthágtad a szabályokat!

A másik csendesen megjegyezte:

- Én már egy órája letettem a folyónál, Te miért hurcolod most is magaddal?

Egyszer egy festő festett egy gyönyörű képet, a szobája legszebb részére függesztette, és senkinek nem adta el. Néhány hónap múlva a művész hallott egy kórházban fekvő, nagyon beteg és szomorú kislányról. Úgy döntött hogy meglátogatja. Elvitte neki a gyönyörű, féltett festményét is. Amikor megérkezett, szívszorító látvány fogadta: Egy sápadt, beteg kislány az ablakon kitekintve nézte a szemben álló ház ereszén lévő fecskefészket. A festő halkan megszólalt:
- Szervusz - Mondta, és bíztatóan mosolygott.

Egy öregember azt mondta, hogy életében csak egyszer panaszkodott - amikor fázott a lába, és nem volt pénze cipőre. Akkor azonban látott egy embert, akinek nem volt lába. Sosem panaszkodott többé.

"Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni.

Volt egyszer egy kicsi fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idő, és máris lehetett látni, amint az első zöld hajtás szelíden kibújt a földből. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, először pillantotta meg a Napot. Érezte levélkéjén a Nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- Nézd csak, hát nem kedves a mi fánk?

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. "Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!" – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:
"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihirdette:
- Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!
A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni.

Az asztalos, akit felfogadtam, hogy segítsen rendbe hozni a régi gazdaépületet, éppen végzett egy nehéz nap munkájával. Egy defekt miatt csak egy órás késéssel tudott munkához látni, azután elromlott a villanyfűrésze, majd pedig ősrégi teherautója mondta be az unalmast. Én vittem haza kocsival, és útközben mindketten néma csöndben ültünk. Amikor megérkeztünk, behívott, hogy ismerkedjem meg a családjával. Útban a bejárati ajtó felé egy pillanatra megállt egy alacsony fánál és mindkét kezével megérintette a fa felső ágait.