Pár nap volt karácsonyig. Az erkélyeken ott bújtak már a fenyők, délutánonként furcsa, szürke homály úszott a levegőben. Az asszonyok derűs pánikkal hordták haza kosaraikban az ünneprevalót. Gonddal vették számba a család apraját, nagyját, hogy legyen mindenkinek valami kedvére való az ünnepi asztalon. A kirakatok előtt gyerekek ácsorogtak, szemükben vágy és gond. A kirakat őrzi még, amit maguknak szeretnének, és drága kincsként rejtegeti, amit édesanyának, apának, testvérnek szánnak – ha elég a pénz.

Árvíz támad, mindenki menekül, csak egy jámbor ember marad meg a házában. Jön egy csónakos, és mondja neki, hogy szálljon be.

- Én nem megyek veled, majd az Isten megment engem.

Tovább emelkedik a víz, és jön egy helikopter:

- Gyere, elviszünk.                                                                                   

- Nincs szükségem rátok, Isten nem hagy el engem.

Aztán a víz összeroppantja a házat, a jámbor ember megfullad, és a túlvilágra érve szemrehányást tesz Istennek:

- Miért nem segítettél rajtam?                                                                    

- Hogyhogy nem segítettem?!

Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet! Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba.

Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzet visszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk.

A kis Annamária leült az egyik ház lépcsőjére és számolni kezdte napi jövedelmét. Ennyit még sohasem keresett! Az összes virágcsokrot eladta és ennek örömére elhatározta, hogy valami finom ennivalót vásárol beteg édesanyja számára. Arra gondolt, hogy néhány narancsot vesz, amit igen szeret anyukája.
Csak egy csokor viola maradt kosarában, de ezt már nem akarta eladni.
Annamária éppen zsebre tette a csengő pénzdarabokat, amikor kinyílt mögötte a kapu és egy néni lépett ki rajta.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek. Azt mondta az első:
- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.  - Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
- ÉN VAGYOK A HIT! - Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak.