Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.)

Amikor a homokozóláda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta.

Pár nap volt karácsonyig. Az erkélyeken ott bújtak már a fenyők, délutánonként furcsa, szürke homály úszott a levegőben. Az asszonyok derűs pánikkal hordták haza kosaraikban az ünneprevalót. Gonddal vették számba a család apraját, nagyját, hogy legyen mindenkinek valami kedvére való az ünnepi asztalon. A kirakatok előtt gyerekek ácsorogtak, szemükben vágy és gond. A kirakat őrzi még, amit maguknak szeretnének, és drága kincsként rejtegeti, amit édesanyának, apának, testvérnek szánnak – ha elég a pénz.

Árvíz támad, mindenki menekül, csak egy jámbor ember marad meg a házában. Jön egy csónakos, és mondja neki, hogy szálljon be.

- Én nem megyek veled, majd az Isten megment engem.

Tovább emelkedik a víz, és jön egy helikopter:

- Gyere, elviszünk.                                                                                   

- Nincs szükségem rátok, Isten nem hagy el engem.

Aztán a víz összeroppantja a házat, a jámbor ember megfullad, és a túlvilágra érve szemrehányást tesz Istennek:

- Miért nem segítettél rajtam?                                                                    

- Hogyhogy nem segítettem?!

Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet! Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba.

Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzet visszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk.

A kis Annamária leült az egyik ház lépcsőjére és számolni kezdte napi jövedelmét. Ennyit még sohasem keresett! Az összes virágcsokrot eladta és ennek örömére elhatározta, hogy valami finom ennivalót vásárol beteg édesanyja számára. Arra gondolt, hogy néhány narancsot vesz, amit igen szeret anyukája.
Csak egy csokor viola maradt kosarában, de ezt már nem akarta eladni.
Annamária éppen zsebre tette a csengő pénzdarabokat, amikor kinyílt mögötte a kapu és egy néni lépett ki rajta.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek. Azt mondta az első:
- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.  - Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
- ÉN VAGYOK A HIT! - Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak.

Egy asszony elmegy a nőgyógyászhoz, és így szól:

- Doktor úr, óriási bajban vagyok és nagyon nagy szükségem lenne a segítségére. A gyermekem még nincs egy éves, és megint terhes lettem. Nem akarok ilyen közeli korú gyerekeket.

- Rendben, mit szeretne tőlem?

- Azt szeretném, hogy szakítsa meg a terhességemet, nagyon számítok Önre.
Az orvos gondolkodóba esik, majd így szól: - Azt hiszem, van egy jobb megoldás, ami az Ön számára is kevésbé veszélyes.

„Pilátus közbeszólt: „Tehát Király vagy?” „Te mondod, hogy király vagyok – mondta Jézus – Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságottegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.” (Jn 18,37)
„Igen, én király vagyok” – mondtad azon az utolsó vallatáson Pilátusnak. És csak akkor mondtad.
Nem mondtad a kenyérszaporításkor. Sem a vihar lecsendesítésekor, sem a halott Lázár sírjánál, sem a megtisztult leprásnak, sem a hatalommal zengő hangodat hallgató tömegnek.

Blöki, a 14 éves kutyánk a múlt hónapban meghalt. A rákövetkező napon a 4 éves lányom, Melinda zokogott és csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki Blöki.
Megkérdezte, írhatnánk-e egy levelet Istennek, hogy amikor Blöki a Mennyországba érkezik, Isten felismerhesse.
Azt válaszoltam, hogy szerintem is így kellene tegyünk, és a lányom elkezdte diktálni a levelet:
Kedves Isten!
Megkérlek, vigyáznál a kutyámra? Tegnap halt meg és most ott van veled a Mennyországban.

A család szépen összegyűlt, a gyerekek meg elgondolni sem tudták, hogy mi az a nagy hír, ami miatt a szüleik ilyen titokzatosak. Velük sosem történik semmi. Tiszta unalom az életük. A legnagyobb izgalom az éltükben, ha néhány új virágot hoz a begónia.
A szülők az ebéd befejezése után bejelentették, hogy mostantól másképp szeretnének élni. Ezért aztán szépen eladják a családi házukat. Egy kisebb lakásba költöznek és vesznek egy hajót. Végre itt az ideje, hogy körülhajózzák a földet.