A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya. Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).
Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.

Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta.

Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres.
Azt mondta a lányának:

- Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.

Egy öregember azt mondta, hogy életében csak egyszer panaszkodott - amikor fázott a lába, és nem volt pénze cipőre. Akkor azonban látott egy embert, akinek nem volt lába. Sosem panaszkodott többé.

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába.

Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.

A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak nem barátok.

Amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással, de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.

- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka.
- Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. - Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól!
Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát.
- Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett. - Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és ...

A bölcs és hőn szeretett Bal Sem Tov, amikor halálát közeledni érezte, maga köré gyűjtötte tanítványait és így szólt hozzájuk:
"Évtizedeken át közvetítő voltam számotokra, de most, hogy magatokra hagylak, nektek kell megtennetek azt, amit eddig én tettem értetek... Ismeritek a helyet az erdőben, ahová eljártam, hogy Istennel találkozzam.
Ezután magatok menjetek oda, és tegyétek, amit én tettem ott. Tudjátok, hogyan kell megrakni a fát a tűzhöz, hogyan kell meggyújtani, és milyen imákkal kell Istenhez szólni.

A remete éppen meditált a folyó mellett, amikor egy fiatalember megzavarta őt, és így szólt hozzá:
- Mester, az Ön tanítványa szeretnék lenni.
- Miért? - kérdezte a remete.
A fiatalember elgondolkodott egy pillanatig.
- Mert szeretném látni az Istent!
A mesternek nem kellett több, megmarkolta nyakánál fogva a fiatalembert a folyóhoz vonszolta és fejét lenyomta a víz alá. A mester egy percig a víz alatt tartotta a férfit, aki igencsak kapálózott, küzdött az életéért, hogy kiszabadítsa magát.

Egy öreg, fáradtnak látszó kutya sétált be az udvaromba. Jól táplált volt,
és a nyakörvéről is látszott, hogy van gazdája. Bejött velem a házba, és
elaludt a nappali sarkában. Egy órával később odament az ajtóhoz, én meg kiengedtem. Másnap újra megjelent, és megint aludt egy órát a sarokban. Ez így ment több héten át. Kíváncsiságból tűztem egy cédulát a nyakörvére:
"Az Ön kutyája minden délután a házamban szundikál".

Másnap a nyakörvre tűzve megérkezett a válasz:
"Tíz gyerekünk van, azért nem tud a kutya otthon nyugodtan aludni.

Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük.
Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott.