A jómódú gazda, és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.

Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni, amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

A tófenekén egy kagyló élt csendben, békésen. Minden éjjel előre haladt egy keveset. Szeretett gyönyörködni a finom színekben, amelyet a Hold fénye a vízre rajzolt, ezer meg ezer színárnyalatra bontva. Ugyanebben a tóban élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke ugró- és énekesi képességére. Sokáig rá se hederített a kagylóra. Amikor azonban egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte tőle:

- Mit csinálsz itt. Te néma csúnyaság?  - Kíváncsian figyelte a kagyló barna héját és széles lábait.

Egy ember Istennel beszélgetett:

- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.

Isten odavezette két ajtóhoz. Kinyitotta az egyiket és megengedte az embernek, hogy betekintsen.

A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt, az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az emberek, akik az asztal körül ültek, csont soványak és halálsápadtak voltak. Éhesek voltak.

Mindenkinek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez.

A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az "útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úticsomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni.

Egyszer egy pletykás asszony megtért. Elment plébánosához és az Úr előtt megvallotta bűneit.

- Hogyan tehetném jóvá, amit elkövettem? Mit tegyek? 

Adjon tanácsot!

- Fogjon egy kispárnát, bontsa fel és minden ember ajtaja elé, akit megpletykált, tegyen egy tollat! - tanácsolta az atya.

Az asszony furcsállta a tanácsot nagyon, de mivel bűnbánata igazi volt, megtette. Ment vissza nagy örömmel:

- Kitettem a tollakat!

- Most menjen el mindenhová és szedje össze őket!

Égett pirítós kenyeret tett az anyuka az asztalra. Így reagált az apuka a vacsorára:

"Gyerekkoromban mindig szent volt a vacsoraidő; édesanyám nagyon szeretett főzni nekünk. Egyik este késett a vacsora, mert gondjai voltak aznap a munkahelyén. Mi azért megvártuk őt. Mikor hazaért, eperlekvárt és pirítóst tett az asztalra. Nagyon égett pirítóst...

Az égett kenyereket látva a tányéron, vártam, hogy valaki mondjon valamit. Édesapám csak mosolygott és nekilátott enni, miközben megkérdezte tőlem, milyen volt a napom az iskolában.

Ráncos kezeivel hiába matatott a keményített ágyneműk között, üres volt a doboz helye. Nem értette, nem is olyan régen, féltve őrzött kincsét oda rejtette. Fülében felerősödött a suhogás, mely mostanában egyre hangosabb, azt mondják keringés elégtelenség, ilyen korban gyakori tünet. Mit tegyen, szólni nem mer, ha mégis máshova tette, leleplezi magát. Kis sámlit vitt a szekrény elibe, felállt és kutatott tovább. Ahogyan a keze beljebb haladt, egyensúlyát elveszítette, a kisszék megbillent és hátrazuhant.

Lent a verőfényes délvidéken két szerzetes olajfát ültetett.

- Istenem - így imádkozott az egyik - küldj jó kiadós esőt, hogy a fácska gyökeret verhessen.

Isten meghallgatta a kérését. Azután így imádkozott:

- Istenem, most küldj napsütést!

Úgy lett. Azután kérte, hogy jöjjön a dér, hogy megszilárduljon a fácska kérge. S valóban, belepte a fát az ezüstös dér - és erre a fa elpusztult. Felkereste szerzetestársát és szomorúan elbeszélte neki, hogy mi lett a fával.

Egyszer a király sétára indult a királyi kertben. Nyomasztó látvány tárult elé: hervadó virágok, fonnyadó bokrok, kiszáradt, korhadt fák.

A tölgyhöz fordult.

- Elszáradtam, mert nem tudok olyan magasra nőni, mint a fenyő - mondta a tölgy.

A fenyőre nézett.

- Korhadok, mert soha nem fogok szőlőt teremni, mint a szőlővessző.

A szőlőhöz lépett:

- Megfonnyadtam, mert soha sem tudnék úgy virágba borulni, mint a rózsabokor.

Egyetlen egy élettel teli, viruló, virágzó növényt talált a kertben, az árvácskát.

Az előadás résztvevői figyelmesen hallgatják a papot.

-Krisztus a világ világossága - hírdeti a szónok. Hirtelen fölkel egy férfi, és az előadó szavába vág:

-Mindez csak üres szóbeszéd! A villany világít az utakon, nem Krisztus.

A hallgatóság döbbenten néz a papra, az pedig nyugodtan szól oda a hitetlennek:

-Igen?... Nos, akkor majd, amikor haldoklik, gyújtson fel minél több lámpát.

Szavait derültség és taps kíséri. A gúnyolódó nem szól többet