Egyszer egy pletykás asszony megtért. Elment plébánosához és az Úr előtt megvallotta bűneit.

- Hogyan tehetném jóvá, amit elkövettem? Mit tegyek? 

Adjon tanácsot!

- Fogjon egy kispárnát, bontsa fel és minden ember ajtaja elé, akit megpletykált, tegyen egy tollat! - tanácsolta az atya.

Az asszony furcsállta a tanácsot nagyon, de mivel bűnbánata igazi volt, megtette. Ment vissza nagy örömmel:

- Kitettem a tollakat!

- Most menjen el mindenhová és szedje össze őket!

Égett pirítós kenyeret tett az anyuka az asztalra. Így reagált az apuka a vacsorára:

"Gyerekkoromban mindig szent volt a vacsoraidő; édesanyám nagyon szeretett főzni nekünk. Egyik este késett a vacsora, mert gondjai voltak aznap a munkahelyén. Mi azért megvártuk őt. Mikor hazaért, eperlekvárt és pirítóst tett az asztalra. Nagyon égett pirítóst...

Az égett kenyereket látva a tányéron, vártam, hogy valaki mondjon valamit. Édesapám csak mosolygott és nekilátott enni, miközben megkérdezte tőlem, milyen volt a napom az iskolában.

Ráncos kezeivel hiába matatott a keményített ágyneműk között, üres volt a doboz helye. Nem értette, nem is olyan régen, féltve őrzött kincsét oda rejtette. Fülében felerősödött a suhogás, mely mostanában egyre hangosabb, azt mondják keringés elégtelenség, ilyen korban gyakori tünet. Mit tegyen, szólni nem mer, ha mégis máshova tette, leleplezi magát. Kis sámlit vitt a szekrény elibe, felállt és kutatott tovább. Ahogyan a keze beljebb haladt, egyensúlyát elveszítette, a kisszék megbillent és hátrazuhant.

Lent a verőfényes délvidéken két szerzetes olajfát ültetett.

- Istenem - így imádkozott az egyik - küldj jó kiadós esőt, hogy a fácska gyökeret verhessen.

Isten meghallgatta a kérését. Azután így imádkozott:

- Istenem, most küldj napsütést!

Úgy lett. Azután kérte, hogy jöjjön a dér, hogy megszilárduljon a fácska kérge. S valóban, belepte a fát az ezüstös dér - és erre a fa elpusztult. Felkereste szerzetestársát és szomorúan elbeszélte neki, hogy mi lett a fával.

Egyszer a király sétára indult a királyi kertben. Nyomasztó látvány tárult elé: hervadó virágok, fonnyadó bokrok, kiszáradt, korhadt fák.

A tölgyhöz fordult.

- Elszáradtam, mert nem tudok olyan magasra nőni, mint a fenyő - mondta a tölgy.

A fenyőre nézett.

- Korhadok, mert soha nem fogok szőlőt teremni, mint a szőlővessző.

A szőlőhöz lépett:

- Megfonnyadtam, mert soha sem tudnék úgy virágba borulni, mint a rózsabokor.

Egyetlen egy élettel teli, viruló, virágzó növényt talált a kertben, az árvácskát.

Az előadás résztvevői figyelmesen hallgatják a papot.

-Krisztus a világ világossága - hírdeti a szónok. Hirtelen fölkel egy férfi, és az előadó szavába vág:

-Mindez csak üres szóbeszéd! A villany világít az utakon, nem Krisztus.

A hallgatóság döbbenten néz a papra, az pedig nyugodtan szól oda a hitetlennek:

-Igen?... Nos, akkor majd, amikor haldoklik, gyújtson fel minél több lámpát.

Szavait derültség és taps kíséri. A gúnyolódó nem szól többet

A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, mostmár megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.

Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla.

A tanár egy papírlapot adott a gyerekek kezébe és azt kérte gyűrjék gombóccá. Egy kísérlettel akarta bemutatni, hogyan működnek a kiváltságok a társadalomban. A tanár leültette a gyerekeket és az első pad elé odatette a kukát.
- A játék nagyon egyszerű - mondta. - Ti mind egy ország polgárai vagytok, és mindnyájatoknak lehetősége van arra, hogy meggazdagodjon és feljebb kerüljön a társadalmi ranglétrán. Ehhez nem kell mást tennetek, mint beledobni a kukába a papírgombócot úgy, hogy ülve maradtok.

Egy hadsereg egyik lovasezrede a község utcáin vágtatott keresztül. Az ezredes egyszerre csak egy kis ötéves lányt vett észre az utca közepén, akit édesanyja a vad futásban elveszített. Ha az ezredes otthagyja a kisleányt, azt a lovak menthetetlen agyontiporták volna. Egy szempillantás alatt leugrott a lováról, odaugrott a kisleányhoz és fölemelte.

E percben egy gránát csapott le arra a helyre, ahol az ezredes lova állott, és a lovat darabokra tépte, az ezredes pedig a kisleánnyal együtt sértetlen maradt.

Volt egyszer egy fogadó, melyet "Ezüst Csillag"-nak hívtak. A tulajdonos minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minél több vendéget csábítván nyereségessé tegye vállalkozását: a szállás kényelmes volt, a kiszolgálás szívélyes, és az árak elfogadhatók, de mindhiába, mert a várt nyereséget nem tudta elérni.

Kétségbeesésében elhatározta, hogy kikéri egy bölcs tanácsát.

Miután a bölcs végighallgatta bánatos történetét, azt javasolta, hogy változtassa meg a fogadó nevét.