Hoztam egy tanulságos igaz történetet. Van egy mondás, mely szerint a legszegényebb ember is boldog, ha elégedett. Tudjuk, mert megtanultuk: fájhat az, ami nincs, de attól még nem lesz. Az önsajnálat csak lehúzza az embert.
A spirál felfelé fordításához a kezdőpont mindig az elfogadás. Elfogadni a helyzetet olyannak, amilyen, és "újratervezés indul " jelszó jegyében erről a kezdőpontról indítani a nyílvesszőt a célunkat jelölő kör közepébe. Jó ideje már annak, hogy jókívánságaimban helyett kapott a "kívánom, hogy légy boldog és mindig elégedett", mondatrész is.

Az idős Bayazid mesélte:
Amikor fiatal voltam, forradalmi gondolataim voltak és az Istenhez így imádkoztam: "Uram, adjál annyi erőt, hogy megváltoztassam a világot!" Amikor életem derekánál voltam és láttam, hogy nem sikerült a tervem, akkor így imádkoztam: "Uram, add meg a kegyelmet, hogy a környezetemet meg tudjam változtatni: szüleimet, testvéreimet, barátaimat!" Megöregedtem, és belátom magam is, hogy milyen ostoba voltam. Most már csak így imádkozom: "Uram add, hogy meg tudjak változni!" Ha ifjúságomtól fogva így imádkozom, nem veszítettem volna el az életem!

A sötét és veszélyes erdőn át egy irányba haladt a két jóbarát. Váratlanul egy kiéhezett és morgó medve állta el az útjukat. Az egyik félelmében felmászott a fára és elbújt a lombok között. A másiknak már nem volt ideje sem elfutni, sem fára mászni, hát elterült a földön és úgy tett, mintha halott lenne. Régebben hallotta, hogy a medvék a halottat nem bántják.

Amikor a medve a földön fekvő baráthoz ért, körülszaglászta az orrával és még a fülébe is belemorgott.

Egy Nobel-díj várományos professzor a tudományos élet hajszáját ki akarta pihenni és elutazott a tengerpartra. Látta, hogy a parton egy halász hálóját foltozta. Nagy nehezen rábírta, hogy vigye el csónakázni.
Már jó távol voltak a parttól, amikor a professzor faggatóra fogta a halászt.
- Ismered-e a történelmet?
- Nem.
- Hát akkor elveszítetted életed negyedrészét.
- És a csillagászathoz értesz-e?
- Nem.
- Akkor elveszítetted az életed felét!

Egy afrikai templomban felajánláskor szokás volt, hogy a hívek adományát is összegyűjtötték. Két izmos férfi vitt egy fonott kosarat, amelyben különben a gabonát szokták a mezőről behordani.

Az utolsó padban egy kis fekete fiú bánatosan nézte a félig üres kosarat, amint sorról sorra vitték. Nagyot sóhajtott, mivel neki nem volt mit tenni a kosárba.

A kosár pontosan előtte volt. Mindenki nagy csodálkozására beleült a kosárba és így szólt:

- Ennél nagyobb ajándékot nem tudok adni az Istennek.

Egy öreg, nyájas kertész, igen jótékony volt a szegények iránt. Nélkülözhető kevés pénzecskéjét, melyért szebb ruhát, csinosabb házi berendezést, vagy akármi más gyönyört szerezhetett volna magának, a szűkölködőknek adta, kik hozzá segélyért folyamodtak. Ilyenkor azt szokta mondani: "Ejnye no, megint egy almát kell keresztül vetnem a sövényen."

Egyszer megkérdezték tőle, hogy mit ért ezen különös szavak alatt. A kertész ekkor a következő történetet beszélte el.

Egy kocsmában többen üldögéltek és ittak. A hangulat emelkedett volt. Mindenféléről beszélgettek, végül az asszonyokra terelődött a szó, amiben egyik a másikat akarta felülmúlni. Csak az egyik férfi hallgatott. Ez feltűnt a többieknek.

- És te? - kérdezték. - Te semmit sem mondasz?

- Nem - válaszolta. - Én ebben nem vehetek részt. Nincs semmi okom panaszra a feleségem miatt. Nem szól egy rossz szót sem.

A többiek nevettek és így szóltak: - Ilyen nincs.

Egy napon, amikor vége volt a halhús csomagoló szakmunkás munkaidejének, benézett az egyik hűtőkamrába, hogy valamit leellenőrizzen, magára zárta az ajtót véletlenül és ott ragadt fogságban a hűtőtérben.

Erőteljesen verte az ajtót és elkezdett kiabálni, de senki sem hallotta. A munkások java már hazament és gyakorlatilag nem lehetett hallani az ajtó vastagsága miatt a segélykiáltásokat.

Öt órát töltött el a hűtőtérben, már a halál küszöbére került.

Handanban az a szokás járta, hogy újév előtt galambokat fogtak és ajándékoztak a hercegnek. A galambok olyan örömet okoztak a herceg számára, hogy minden ajándékozót gazdagon megjutalmazott. Valaki egyszer megkérdezte a herceget, mi a magyarázata a szokásnak.

- Jólelkűségem jeléül újévkor szabadon engedem az összes galambot - felelte a herceg.

- Mivel alattvalóid tudják, hogy szabadon engeded a galambokat, igyekeznek minél többet elkapni - érvelt a kérdező.