A kígyó ígérete

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indián fiú, akit egy hónapra kiküldtek az erdőbe, mert ez a próba hozzátartozott a törzsi beavatáshoz. Ez idő alatt vigyáznia kellett magára, meg kellett védenie magát, és elegendő élelmet kellett találnia a túléléshez.
Néhány napig rendben is ment minden, egészen addig, amíg egy olyan helyre nem ért, ahol szemmel láthatóan nem volt túl sok ehető dolog. A fiú ennivalót keresve tovább vándorolt, de ahogy teltek-múltak a napok, az csak egyre kevesebb lett.

Volt két barát akik együtt jártak óvodába, iskolába és együtt vonultak be az amerikai hadseregbe. Még a fronton is együtt harcoltak hazájukért.
Egy nap visszavonulás közben az egyik barát kapott egy halálos lövést,és felakadt a szögesdrótra. A másik barát mikor meglátta, azonnal a segítségére akart menni, de a parancsnoka ráförmedt.
- Ne menj ki a védett árokból, mert már úgyse tudsz rajta segíteni, még téged is lelőnek!
A barát meghökkent, de mihelyt el ment a parancsnoka, azonnal a barátjához rohant.

Egy idős nő szállt fel a buszra. Már a felszállásakor elkezdett a sofőrrel kiabálni, hogy nem jól állt meg a padka mellett.
A buszban csak folytatta a kötekedést. Mindenkit szidott, mindenkire volt valami megjegyzése, hisztizett a mellette ülővel.
A következő megállónál jelzett már, hogy leszáll a buszról.
Amikor kinyílt az ajtó a sofőr odaszólt neki: "Hölgyem ne haragudjon, de valamit fent felejtett a buszon!"

A nő meglepetten kérdezett vissza, hogy mit.
"Egy nagyon rossz benyomást!"

Kíváncsi lennék, mi történne, ha úgy bánnánk a Bibliánkkal, mint ahogy a mobilunkkal?
Mi lenne, ha a Bibliánkat is a pénztárcánkban és a táskánkban hordanánk?
Mi lenne, ha jópárszor elővennénk a nap során?
Mi lenne, ha visszamennénk érte, ha valahol otthagytuk?
Mi lenne, ha úgy olvasnánk, mintha ezt a szöveget személyesen nekünk írták volna?
Mi lenne, ha úgy bánnánk vele, mintha nélküle nem tudnánk élni?
Mi lenne, ha ezt vennénk a gyerekeknek ajándékba?
Mi lenne, ha utazás közben is olvasgatnánk?

*A szeretet sebhelyei *
**


Néhány éve, egy forró nyári napon, Dél Floridában, egy kisfiú úgy
döntött, hogy úszik egyet a házuk mögötti régi kis tóban. Sietve, hogy
minél hamarabb a hűvös vízbe ugorhasson, kiszaladt a hátsó ajtón,maga
mögött hagyva cipőt, zoknit, inget.

Repült a vízbe, nem véve észre, hogy amint ő úszik a tó közepe fele, egy
aligátor épp a part fele úszott. Apja, aki a kertben dolgozott,
észrevette, hogy a kettő egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz.

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült..., s a kép összegyűrve a szemétre került. Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett.

De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat...

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek:
a Vidámság, a Bánat és még sok más, így a Szeretet is. 
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget elsüllyed. 
Ezért valamennyien elkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt a Szeretet segítségért imádkozott. 
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. 
Ő megkérdezte:
-Gazdagság eltudnál vinni magaddal?

Két ember ment együtt az úton, és mindegyik a vállán vitte a maga batyuját. Az egyik megállás nélkül haladt, le sem véve válláról a terhet, a másik azonban minduntalan megállt, s letéve batyuját, leült pihenni. Igen ám, csakhogy mindig újból fel kellett vennie és ismét vállára emelni a batyut, így aztán az, aki le-levette terhét, sokkal hamarabb kifáradt, mint amaz, aki egyszer sem tette le.

Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.

Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.
- Miért búsulsz? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert.