Napóleon, életpályájának csúcsán cinikusan válaszolt valakinek, aki megkérdezte, hogy vajon Isten Franciaország oldalán áll-e?

- Isten azon az oldalon van, ahol a legerősebb a tüzérség."

Aztán jött a waterlooi csata, ahol Napóleon elveszítette a harcot és birodalmát is. Évekkel később Szent Ilona szigeén, a száműzetésben megalázkodott és idézte Kempis Tamás sgavait: Ember tervez, Isten végez.

Ezzel a leckével találkozunk mindnyájan a történelemben.

Isten véghez tudja vinni akaratát - az ember ellenében is!

Egyedül élt. Minden este megvárta a televízió utolsó híradóját, így másnap gyakran fáradt volt. Tudta, több alvásra lenne szüksége.

Az orvosa mondta is, hogy iparkodjon korábban ágyba kerülni, és biztonság okáért megkérdezte, hogy nem kínozza-e álmatlanság?

- Ellankezőleg! Ha megvárom az utolsó híradó végét, akármilyen későn sugározták is, nagyon jól tudok utána aludni - hangzott a válasz.

- De muszáj minden este olyan későig fennmaradnia?- érdeklődött az orvos.

Szép estét!

"- Ügyfélszolgálat: Igen, miben segíthetek?

- Felhasználó: Hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttem, installálni fogom a Szeretetet. Végig vezetne kérem a folyamaton?

- Ügyfélszolgálat: Rendben, szívesen segítek. Készen áll az indulásra?

- Felhasználó: Hát, nem vagyok egy műszaki zseni, de azt hiszem készen állok. Mit kell először tennem?

- Ügyfélszolgálat: Első lépésként nyissa meg a Szívét. Megtalálta a Szívét? -

- Felhasználó: Igen, de egy csomó más program is fut jelenleg.

    Élt egyszer réges-régen faluszéli kis házában egy bányász. Övé volt a falu egyetlen bányája, melyet még szülei hagytak rá, s amely becsülettel nyújtott megélhetést gazdájának már hosszú évek óta. A jófajta szenet ismerte is a környéken mindenki, s téli estéken gyakran áldották a bánya fekete ajándékát. Merthogy a bánya szenet adott emberemlékezet óta hűséggel, no nem sokat, éppen csak annyit, amennyiből tisztességgel eltarthatta a bányászt, s ki tudja még hány felmenőjét annak előtte.

Henri J. M. Nouwen egyik könyvében olvasom ezt a történetet:

„Az ács így szól az inashoz:

Tudod, miért ilyen nagy és öreg ez a fa?

Az inas így felelt:

Nem. Miért?

Mert nem jó semmire – hangzott az ács válasza. – Ha használható lenne, már kivágták és szétfűrészelték volna, s ágyat, asztalt és székeket készítettek volna belőle. De haszontalan, így hát növekedhetett. Azért ilyen nagy most, hogy megpihenhess az árnyékéban.

(Az író megjegyzése:)

Amikor a fa értéke maga a fa lett, szabadon növekedhetett a fény felé.

Egy nap a király összehívta az udvar összes bölcs tanácsadóját és így szólt: – Csináltattam egy gyémántgyűrűt a környék legjobb ötvösével. A gyűrűbe szeretnék olyan üzenetet vésetni, amely segít nekem a nehéz időszakok átvészelésében. Olyan üzenetet, amelyhez a teljes kétségbeesés óráiban is fordulhatok. Azt szeretném, hogy ez az üzenet a jövőben segítse az örököseimet és az örököseim fiait. Viszont olyan rövid üzenetnek kell lennie, amely elfér a gyűrűn.

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz?

    Történt azon a tavaszon, hogy közel s távol valamennyi kis falu összes fájának termését elverte a jég. Hiába hívták életre babaszirmú, gyönge virágaikat a fák akkor is, mint mindig, a természetnek most más szándéka volt, s a következő reggelen a méhek hiába keresték kis bölcsőiket az ágakon.

      Élt az egyik faluban egy öreg anyóka, aki különösen nagy szeretettel gondozta kertjét, s a természet mindig bőséggel jutalmazta kezének nyomát. Volt a kertben egy gyümölcsfa, mely különösen hálás volt a törődésért, s hogy abban a mostoha évben se okozzon csalódást az anyókának, két levele alatt mégiscsak megóvott a jég verésétől egy kis virágot.

    Volt egyszer egy ember, aki egy gyönyörűségesen szép, hatalmas palotában lakott. Kastélya olyan pompás volt, olyan káprázatos, hogy valahány király csak arra járt, mind elámult rajta, s hazamenvén porig romboltatta a sajátját szégyenében.

A palotához hatalmas kert tartozott, zöld pázsit és magas fák, tavak, rózsamezők, ameddig a szem ellát, és még azon is messze túl. A kertek után szőlő következett, a szőlőtövek is a végtelenbe futottak, azután szántóföldek voltak, de azok is olyan hatalmas területen, hogy a madarak sem tudták volna átrepülni.

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak egyetlen fia. Szegények voltak, bizony minden fillér fölött gondolkodni kellett, mielőtt kiadták volna a kezükből. Telt-múlt az idő, a fiú legénnyé serdült, s egy szép napon így szólt apjához:

  - Elmegyek, édesapám, szerencsét próbálni. Valahol csak szükség lesz a munkámra, s ha megkerestem annyit, hogy jól megélünk belőle, visszajövök, s attól kezdve meglesz mindenünk.

  - Ne menj, édes fiam!