A boldogság ült a világvégén és lógatta a lábát a semmibe.

- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte a Semmi a Boldogságot.

- Csak ülök! - mondta a Boldogság.

- De mindenki téged akar! - okvetlenkedett a Semmi.

- Tudom. Csak rossz helyen keresnek. Pénzben, hatalomban, autóban, palotában. Ott úgysem találnának meg. - magyarázta a Boldogság.

- És most mi lesz? - kérdezte a Semmi.

- Egyre jobban üldöznek, átgázolnának mindenen, nem állhat útjukba senki... még te sem!

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy birodalom és annak hű és igazságos királya. Szerette népét, és népe szerette őt; éjt nappallá téve azon fáradozott, hogy alattvalói jók és boldogok legyenek, az ország virágozzék, a szépség és az igazság uralkodjon. Akár íróasztala mellett, akár a birodalomban utazva és az emberek életével ismerkedve, akár a csatatéren, akár külföldi látogatásai során tett bármit – és nem keveset - , mindig azok az emberek voltak számára a legfontosabbak, akiket irányítása alá rendelt az ég.

    Egyszer volt, hol nem volt, volt messze innen egy királyság, melynek nevére senki sem emlékszik már, talán nem is volt igazi neve, talán mindig csak ez az egy neve volt, amelyen történetünk idején mindenki emlegette: Tükörország.

    Nevét kaphatta volna arany búzamezőiről, komor-zöld erdeiről, ég-kék kis tavairól, hanem ezek más országok ékei ugyanúgy, mint ezé, ám egyetlen másik ország sem büszkélkedhetett olyan palotával, amellyel Tükörország: hatalmas termeiben, úgy, mint kis szobáiban és minden apró zugában is végeláthatatlanul sok tükör volt a falakon.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag kereskedő. Ügyes ember volt, bizony jól értett az arany forgatásához, s hosszú évek alatt oly sok pénzt gyűjtött, hogy maga sem tudta volna megszámlálni.

    Ám ahogy teltek az évek és gyűltek az aranyak, úgy lett a kereskedő egyre boldogtalanabb és boldogtalanabb: mind kevesebb örömöt lelt vagyonában. Nem szerzett már számára gyönyörűséget sem hatalmas, díszes palotája cifra, hallgatag szobáival, sem magányos sétái óriási, csodaszép birtokán, de még a fényűző lakomák sem tudták felvidítani megkeseredett szívét.

A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.

Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot.

Élt egyszer egy cukorkakészítő mester, aki különféle színű és cukorkáit állat és madáralakira formázta. Amikor a cukorkákat eladta a gyerekeknek, azok vitatkozni és dicsekedni kezdtek: Az én nyulam jobb, mint a te tigrised… Az én mókusom lehet, hogy kisebb, mint a te elefántod, de sokkal finomabb… 

A cukorkás mester pedig nevetett, és arra gondolt, hogy a felnőttek, akik szemernyivel sem voltak okosabbak, mint ezek a gyerekek, úgy vélik, hogy az egyik ember különb, mint a másik.

Egy este egy csapat nomád lovas épp lefekvéshez készülődött, amikor hirtelen vaktó fényesség vette őket körül. Tudták, hogy valami mennyei lény jelent meg nekik. Felcsigázva várták az égi üzenetet, amely biztosan különleges értelemmel bír majd.

Végül így szólt a hang:

- Gyűjtsetek össze annyi kavicsot, amennyit csak bírtok! Tegyétek a nyeregtáskába, azután menjetek tovább utatokon, és holnap este örültök és bánkódtok majd egyszerre.

Miután eltűnt a jelenés, pásztorok csalódottan néztek egymásra.

Egy fiatal pár új házba költözik.

Első reggel, reggelizés közben a fiatalasszony kinéz az ablakon, és látja, hogy a szomszéd teregeti a ruhákat.

„Milyen koszosak azok a ruhák”

- mondja a férjének, „lehet, hogy nem tudja, hogyan kell rendesen mosni.

Talán mosószappanra lenne szüksége.”

A férj végighallgatja, és csendben fogyasztja a reggelijét.

Ez így megy a következő napokban is: amikor a szomszéd kiteregeti a ruhákat, a fiatalasszony ugyanazokat a megjegyzéseket teszi rá.

Hol volt, hol nem volt, túl mindenen, élt egyszer egy óriás. Ez az óriás olyan hatalmas volt, hogy az erdő legmagasabb fája is csak a térdéig ért, feje pedig a felhőket súrolta, ám amilyen nagy és erős volt, épp olyan szelíd és jószívű.

Egy szép tavaszi napon, amikor lent üldögélt a folyóparton, kétségbeesett sírásra lett figyelmes. Felnézett, és egy kismadarat pillantott meg az egyik nagy fűzfa ágán.

- Hát te miért sírsz itt ilyen keservesen ? - kérdezte tőle az óriás.

Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudása miatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:

-Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?

-Várj egy pillanatot! - válaszolt Szókratész. - Mielőtt bármit mondanál, szeretném, ha megfelelnél három kérdésre. Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?

-Nem. - Válaszolta az ember.