Pappy kedves öregember volt, akire nagyon jó volt ránézni. Mindig gondosan megfésült haja nem is lehetett volna fehérebb. Szépen tudott fütyülni, s minden nap boldogan fütyörészve tisztogatta, törölgette a zálogboltját. Az ügyfelei többnyire visszajöttek zálogba adott holmijukért, és Pappy alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.

Egyik nap, miközben újonnan összerakott lámpását fényesítgette, megszólalt a bejárat fölötti csengettyű.

Tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány atyjától, vigye magával a szép vitorlásán.

– Ha nagy leszek – mondta –, én is a tengereket akarom járni, akárcsak te. Még szebb is, nagyobb is lesz a hajóm, mint a tiéd.

– Adja Isten, hogy úgy legyen, fiacskám – felelte az apja. S mivel épp aznap kellett tengerre szállnia magával vitte a fiát.

Gyönyörű, verőfényes nap, tükörsima tenger. Stefano először volt a hajón, boldogan bóklászott hát föl-le a fedélzeten, ámulva nézte a bonyolult vitorlásmanővereket.

– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.

– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.

– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?

– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.

– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szikla, s rajta egy sasfészek. A szikla alatt volt egy házikó, mellette egy kis udvaron élt egy tyúk. Egyszer csak nagy szél kerekedett, s a sasfészekből az egyik tojás legurult a kis udvarra a tyúkhoz. Az meglátja a tojást, hozzáteszi a sajátjai mellé, s kikelti.

A tyúk azt hiszi, hogy csibét keltett ki, és a “csibe” egyre csak nő. Gyorsabban nő, mint a testvérei, s jár-kel az udvaron. Egész életében arra van nevelve, hogy magot kell felcsipkednie a talajról.

Élt egyszer egy bölcs ember, akit nagyon szerettek a hazájában az emberek. Az ország gonosz hercege azonban gyűlölte, mert bizony – szemben a bölccsel – nem tudhatta magáénak a népe szeretetét. Ezért aztán szüntelenül azon fáradozott, hogy lejárassa a mestert.

Végül is kidolgozott egy tervet:

– Holnap – mondta a herceg –, amikor az öreg a piactérre megy, hogy szóljon az emberekhez, én is ott leszek. Egy galambot fogok a kezemben tartani, és azt mondom: “No, tudós férfiú, mondd meg nekem, ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt?” Ha azt mondja, holt, kinyitom majd a kezemet és hagyom a madarat elrepülni.

Egy férfi nagy lakomát rendezett, meggyújtotta a grillt, és ezt mondta a lányának: ′′ Lányom, hívd meg a szeretteidet és szomszédaidat, hogy egyenek velünk...".

A lánya utcára vonult, és azt kiabálta: ′′ Segítsetek eloltani a tüzet apám házánál!"

Néhány pillanatra egy csapatnyi ember jött ki, a többi meg úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Az emberek, akik jöttek, elcsodálkoztak, hogy nem is gyulladt ki a ház. Ők addig ehettek, ihattak, ameddig akartak.

Az apa elképedten lányához fordult, és azt mondta: ′′ Azok, akik eljöttek, akiket még sosem láttam, hol vannak a szeretteink, rokonaink, barátaink?

Egy falut hirtelen elöntötte a folyóból kiáramló hatalmas mennyiségű víz, amely az emberekben nagy rémületet váltott ki. Mindenki elkezdett menekülni a faluból csónakokkal biztonságosabb helyekre.

A csónakkal menekülő emberek látták, hogy a falujuk plébánosa még a templom oldalába kapaszkodva várta, hogy megmenekül. Az emberek odaszóltak neki, hogy jöjjön plébános úr elvisszük, szálljon be a csónakjukba, mert nagyon gyorsan emelkedik a víz a faluban. A plébános azt mondta, hogy nem megy, mert az Isten megígérte neki, hogy meg fogja menteni.

Élt réges-régen, ősidőkben két testvér. Az idősebbik nagyon gazdag volt, a fiatalabbik meg szegény. Éppen az újesztendő közelgett, s a fiatalabbiknak egy marék rizse sem volt az ünnepre: elment hát a bátyjához, hogy egy mérő rizst kérjen kölcsön tőle, de nem kapott. Éppen hazafelé igyekezett a hegyi ösvényen, amikor egy fehér szakállú aggastyánnal találkozott. Az aggastyán megkérdezte tőle, merre tart, erre ő elpanaszolta szegénységét is.

Erre az öreg egy kis árpacipót vett elő, és így szólt:

-Neked adom ezt a kis cipócskát, talán hasznát veheted.

Egy nap egy gazdag ember adott egy kosár szemetet egy szegény embernek. A szegény ember elmosolyodott, és elment a kosarakkal, kiürítette, megmosta és

feltöltötte gyönyörű virágokkal, visszament a gazdag emberhez, és visszaadta neki. A gazdag ember meglepődött és azt kérdezte: Miért adsz nekem szép virágokat ha én szemetet adtam neked? A szegény ember így válaszolt: Mindenki azt ad, ami a szívében van.

A két koldus Két koldus lakott az egyik falu mellett.Az egyikük vak volt,a másiknak nem volt lába.

Egy napon kigyulladt a falu melletti erdö, amelyben éltek.

A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak nem barátok.

Amikor az erdö kigyulladt, a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással, de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.