Vannak olyan dolgok az életünkben, amiknek nincsen ellenértékük. És bár felnőttkorunkra hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mik ezek az igazán fontos dolgok, a gyerekek még tudják ezt. Ők még pontosan tudják. Erről szól az a történet, amivel még korábban találkoztam.

Az apa későn ért haza, fáradtan és idegesen. Ötéves kisfia az ajtóban várta és ezzel fogadta:

„Apu, kérdezhetek valamit?”

„Persze, kérdezz csak.” – válaszolta az apja.

„Apu, mennyi pénzt keresel egy óra alatt?”

„Ez nem a te dolgod.

Egy kislány a cseresznyefán ült. Családi körülményei teljesen kétségbe ejtették. Istent arra kérte, vegye el az életét.

Két hónapra rá súlyosan megbetegedett. Kórházba szállították.

Életben maradt, de maradandó károsodásokat szenvedett, mozgássérült lett. Nem tért vissza családjához. Az intézetben, ahová került, kitanítatták. Megmenekült egy nyomorúságos, kiszolgáltatott élettől. Sokak számára hasznos, önmaga számára pedig teljes életet élt. Évtizedekkel később se bánta, hogy Istentől ezt a betegséget kapta.

Élt egyszer egy idős ember, aki nem szerette szomszédját, ezért elkezdett rosszindulatú pletykát terjeszteni róla. Mindenkinek, akivel beszélt, azt mondta, hogy a szomszédja egy közönséges tolvaj, senkinek nem szabad megbíznia benne. Ennek eredményeként a szomszédot le is tartóztatták, ám a tárgyalás során kiderült, hogy ártatlan.

A bíró az ítélethirdetés előtt így szólt az idős emberhez: „Milyen alapon terjeszt hamis vádakat másokról? Van fogalma arról, hogy mekkora kárt okozhat ezzel?”

Az idős ember így védekezett: „De hát ez csak az én véleményem, nem ártok én vele senkinek.”

A bíró ekkor ezt mondta neki: „Az összes vádat, amit mondott a szomszédjáról, írja fel egy papírra, tépje szét darabokra, majd hazafelé menet szórja ki a kocsija ablakán.

Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.

A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.

A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult.

Egy este, naplemente idején, háza küszöbén elmélkedett a földműves és élvezte a hűvös estét. Közelében volt egy út, amely a faluba vezetett. Jött valaki, és amikor meglátta a gazdát, elgondolkozott: „Ez egy lusta férfi lehet, nem dolgozik, és az egész napot a küszöbén ülve tölti el...” Később egy másik utas jött arra. Ő pedig ezt gondolta: „Ez a férfi egy szoknyavadász. Csak azért ül itt, hogy a lányokat nézze és megjegyzést tegyen rájuk...” A harmadik idegen, aki a helység felé igyekezett, így gondolkozott:  „Ez a férfi biztosan egy szorgalmas ember.

Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra.

A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.

– Ha azt akarjuk, hogy a gyermek életben maradjon – fordult a szülésznőkhöz – , egyenletes hőmérsékletet kell biztosítanunk a számára.

De hát nem volt inkubátor, nem volt elektromosság!

A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza ilyen korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.

- Mivel tölti az idejét? – kérdezi a szakember.

- Hát például, halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Mikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk.

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.

Hideg tél volt. A leghidegebb évek óta!

Rengeteg állat elpusztult az erdőben. Megfagytak.

A sünök kitalálták, hogy összehúzódnak szorosan az odújukban és így egymást melegítve átvészelik a telet. Összebújtak, és már nem is fáztak, de nem telt bele sok időbe, hogy észrevegyék a sebeket magukon, amiket a hozzájuk bújó társuknak a tüskéi okoztak rajtuk.

Nem lesz ez így jó, gondolták és eltávolodtak egymástól. Eltelt egy óra és újra vacogtak a hidegben, így hát választás elé kényszerültek:

Vagy külön válnak, és ezáltal eltűnnek a Föld színéről vagy összebújnak és elviselik egymás tüskéit.

Egyszer a karácsonyi ünnepek előtt, az adventi időszakban ellátogattam egy gyermekotthonba. A gyerekek örömmel fogadtak, este sétára hívtak, bejártuk a kivilágított várost, jólesett megosztani az élményt, együtt belépni a karácsonyi ünnep sugár-pitvarába. Célja is volt az utunknak, egy hatalmas fenyőfa, melyet az egyik téren állítottak föl, csillogtak-villogtak rajta az üveggömbök, a fényes papírba csomagolt dobozok, amelyek ki tudja, milyen titkokat rejtettek.

Mikor innen már visszafordultunk, észrevettem, hogy a kis Sanyika nemcsak szorosabban kapaszkodik belém, hanem minduntalan a kezemre hajtja a fejét.